Egy idegenvezető magánélete (I - XIII.)

                                                 Jépont

 VÁCZY Jépont Tamás

 [Jépont = J. = János] [Más értelmezés: Jé! pont Tamás!]

 díszlet- és jelmeztervező, grafikus, író (Makó, 1948. szeptember 2. – Budapest, 2008. augusztus 26.)

 Autodidakta művész volt. Magát „képíró”-nak tartotta. Grafikával, illusztrálással, mail arttal, performansszal, plasztikával egyaránt foglalkozott.

1967-ben a rendőrség fellépése miatt botrányba fulladt utcatárlatot „rendezett”.

 1975-től olvasótáborokat vezetett.

 1977–78-ban részt vett a Makói Alkotóközösség újjáalakításában.

 A 70-es évek közepén a Pannónia Filmstúdióban készített rajzfilmje (Anyám, a szekrény tele van katonákkal) dobozban maradt.

 Fontos munkái közé tartozik sajátos, pszeudo-dokumentarista stílusban fogant fantázia-országa: TRIPICON. A maga kreálta birodalom valamennyi aspektusát aprólékosan kidolgozva, az irónia eszközeivel mutatott rá a korabeli magyar társadalom visszásságaira.

 Verseket, kisregényeket írt és publikált.

 Számos film, tv-műsor, valamint alternatív színházi produkcióhoz készített díszlet- és jelmeztervet.

 Rendszeresen tervezett a H. U. R. K. A. Színház, valamint a kaposvári Csiky Gergely Színház számára.

 Rendszeresen szerepelt grafikai és kisgrafikai kiállításokon.

 Egyéni kiállítások

 1967 • Utcatárlat, Váci u., Budapest

 1975 • Plasztikus grafikák, József Attila Könyvtár, Makó

 1977 • Távirat, Fiatal Művészek Klubja, Budapest

 • H. U. R. K. A., Színház és Műtárgyak, Milánó

 1978 • Lila Iskola, Budapest

 1979 • Színház, Mini Galéria, Budapest-Újpest

 1980 • Tárgyemberek, Ikarus Galéria, Budapest

 • Ocean Galerie, Monte Carlo, Monaco

 1987 • Jahn Ferenc Kórház, Budapest

 1990 • Stressz, Csokonai Galéria, Budapest

 • Tripicon Magyarországon, Lila Iskola, Budapest

 1992 • „Belegázoltam a tilosba!” Versek, dalok, mobilok,

 Hatvani Könyvtár Galéria, Hatvan

 2007 • „A fal mellé lapulva” – 40 év grafikái,

 Csokonai Galéria, Budapest

 2008 • „Szárnyalj, de ne szállj el!”

 Kábítószer-ellenes rendezvény kiállítása, Salgótarján

 Válogatott csoportos kiállítások

 1976 • Maros-menti Művésztelep Tárlata, Szeged

 1998-tól évente • Rákospalotai Múzeum éves egynapos

 szabadtéri tárlata, Budapest

 (Forrás: Gyulai Gergely, ArtPortal)

 „Ezt a könyvet egy kicsit az Oszvald testvéreknek

 is ajánlom”

 Jépont

0. BEVEZETŐ

 Köszönöm a néhai, az élő és kitalált hőseimnek, hogy részt vettek ezen a sétán!
                                                                                                 (egy Idegenvezető)

  Alig kell nagyobb felület, mint egy gyufásdoboz és rajzolhatunk. 
 Egy levesestányér aljára festett cérnametélt, ha pontos, hosszú ideig kapirgálható.
 A csönd nem hoz békét, a dörzspapír nem pihen, mint ahogy nem pihen a sámli, a díszkard vagy a nyúlprém sem. Ezek nem hátratekintő Jószágok!
 Nyugalmat okozhat egy véletlen meggyulladt fácska, az agyongondolkozott éjszakák, hátizsákok és a bérfuvar. Egy virág, egy kutya meg egy mimóza. Vagy egy el nem helyezett bomba. Egy szép lány válláról lecsókolt csillag, krémeslepényről lefújt porcukor.
 Az idegenvezető hátratekintő Jószág. A már bejárt területre viszi a Járatlanokat. Ha befizetnek és követik, mesél. A mellékutcába is becsalogat. Hogy húzza az időt, és növelje bevételét.
 Egy-egy fácskánál könnyebbek, egy boltocskánál szegényebbé válhatunk.
 Az időjárás nem lehet akadály. Zápor, szél, zivatar, hószakadás.
 Fegyverropogás, egy nő gyöngyöző nevetése. Kutyaugatás, aknaszilánk.
 Savas eső, mézízű csönd. Selymes hazugságok vagy ónos ígéretek. Szerelemszerű várakozás, ciklontánc, munkadal, a kőtörő hátat rohasztó görnyedése, hurrikán, misztrál. Fékező barátság, lendítő ellenség, gátszakadás. Özönvíz és millió voltos repedés. Emberlavina aszálymagány. Az utca végéről előtörő ár, mely halottakat sodor, hogy előre jelezze: hova készülsz, hová mész. Mert jöhet valami ÚJ. Mikor az utolsó mondat, mint jégkockába a buborék… Belefagy, és a semmi láthatóvá válik.
 „Elmúlt kedveseim koponyáit görgeti a szél.”

I. AZ UTCA

 ÚTIFŰ – Plantago (útilapu)

 ULAPI – 1. útifű 2. bojtorján

 ÚTSZÉLI ZSÁZSA – Lepidium draba (borserejű fű, kásafű, koshomlok, nagyborókafű, pórmustár, rézsuka)

 UTAMBOR – Lepis vinum (részegesfű, asszonyhaj, vesemese)

 UTCALÁNY – Ancillata viatoris (rihe, ribancvirág, megdug- vagy céda nád)

 UTCAKÖNYV – Librum iepontis (olvasóka, sarki papiroska, szagosfüge, vaksapka)

                                                                            (Új Fanyar Lexikon, 103. o. Tsep-vác)

 AZ UTCA húsz fokkal tér el az észak-déli iránytól. Nem is utca, inkább karcsú, barna tér. Balkézről fasor vezet egészen a köldökéig.

 Itt kunkorodik bele a „néhai” fölsővillamos immár elgazosodott sínpárja.

 Nevezzük ezt a BÚR-háború emlékművének. Hossza másfél alma (egy középméretű jonatánból ennyi fogy el suliba menet, ha tisztességesen harapunk). Keresztbe egy harsintás, több fékcsikorgás, esős időben számtalan pocsolya. Négyezer indián Lépés, 26 kutya Ugatás, 94 macska Táv. 280 állandó Lakó, 643 bejáró Dolgozó. Hét mellékutcából kismamák százai rajzanak ki délelőtt, és majdhogynem ennyi tébláboló öregember. Ők közeli szociális-lakók. Az Otthon tétova tárgyai, akiknek már nem jutott dominó vagy kártya, és már minden megkötött sálat lebontottak.

  Téblábolnak, mert nincs gombolyag, nincs program és nincs SZÓ. Téblábolnak, csoszognak, szipognak, mert minden pillanat túlélés egy pengevékony úton. Kukorelly Andor báró,     1886 telén az Uricasino hátsó termében (ma Várpatak Vendéglő) kétszáz kanadai hársfát kártyázott össze – hála a jó leosztásnak! Az árnyékos baloldalt neki köszönhetjük! Liba-tér volt az istenadta és Hosszú-árok. Fő uccává lépett elő, majd Dózsagyörgyi úttá. Később: Búr utca, Vitéz Nagybányai Horthy Miklós fasor. Hunyadi utcza és megint ez a Dózsagyuri. Dózsa György úr megelőzte és kerülgette a J. V Sztalin sugárutat. Ma: Sic Transit, Glória Mundi utcának hívhatnák. 

 Akárhogyan is számoljuk: négyezer-háromszáz lépés.

 Kavicscsikorgás, szelt gaz, ablakokból szivárgó naftalin illat, rádiójáték-szag, tévésorozatok bűze, átkok–megbocsájtások, félig érvénytelenített villamosjegyek, óvszerek, tamponok, szétázott verseskötetek, kemény- és félkemény papírok, elhagyott irkák, háttérsugárzások, lázlapok, csorba kések, szerelmeslevelek, már elültethetetlen palánták, Katalinok, Erzsébetek, Máriák. Szétlapított macskatetemek, fóliák, legyek.

 AZ UTCA húsz fokkal tér el az észak-déli iránytól. Egy ezerkilencszázhetvenes Város és környéke című mappa ötödik oldalán, az A per hármas alapján információ, egyébként csak beteges koordináció. Valójában nem is utca, inkább öntelt irány. Terpeszkedik, mint a régi Görög Bölcseken a katonáskodás és a gondolkodás egyidejű igénye. Ki is nyírták nagyrészüket.

 Ebben az utcában meglehetősen kevés Görög Bölcs élt. Mégis elmúltak. Azóta is elfelejtett villamosvágányok kanyarodnak emlékükre, és mindenhol fölbukkanó gaznövények virítanak. Ha banánt eszünk, hossza-széle egy. Egyszer eldobjuk, és hazacsúszunk.

 Az Út-ldő-Gyümölcs-állandó négyzetgyökmentesen itt mindig részarányos. (Ez Vitala képlete. Ld. Vitális et. ügye a Várpatak Étterem címszó alatt.) Ez az Utca nem különb a szomszédos utcáknál, nem hisszük, hogy szélesebb vagy keskenyebb. Az adott propaganda határozza meg: ártér-e vagy befagyott folyó. Az aljazától számotkérő Idegenvezető nem nyavalyoghat. Nem tudjuk: karamell, hungária-krem, promenádváz, repedezett félédes felület vagy szakembermentes bevonat? És mennyi minden fölötte. Egy kártyacsata, egy vidám mosómedve, egy masztodon, egy félig elejtett mondat. Avar sírok a mélyben és családi ékszerek tonnái. Kák, Mák, Ludmillák. Szőrehagyott kutyák. Beküldetlen üdítős kupakok, élve eltemetett katonák. Valahol a Plexi cukrászda előtt egy fél arany fülbevaló. Várfalakat erősítő ágyúgolyók. Egy fehér tenorista kottagyűjteménye, a volt Uricasino híres fekete pincére, a cukorgyári vörösök kiomlott kék vére. Órásmester von Dolfi gyermekkori pápaszeme A. D. 1936. Mind jó mélyre taposva, víz által ledöngölve, vagy csak mint a féreg, lassan leereszkedve a mélybe.

 AZ UTCA húsz fokkal tér el az észak-déli iránytól. Megbízhatatlan források szerint az északi szélesség 47°28´58˝ és a keleti hosszúság 190°08´06˝ óra alatt. Az Adriai-tenger vízszintje fölött, azt hiszem, 96,376 méterrel. Ám a közeli Duna legjobb esetben is csak 250 centiméterrel kedvez – magas vízállásnál. Itt a balkáni kacagógerle az égbe fúrja magát, a giliszta pedig alászáll a mélybe. A rosszakat errefelé kitüntették, azután agyonlőtték. A jókat előbb agyonlőtték, és csak azután tüntették ki. Tudjuk: a se ilyeneket, se olyanokat pedig kiköpik az urak és az istenek. Nem tehetünk ez ellen sokat!

 Egy út, amely rövid, de fecseg. Mehetünk, Barátaim. Ám, ha jönnek is velem, már hűvös vagyok a Bájra és idegen a Vezetésre!

II. A TEMPLOM

 „és akkor a jászolban, a jószagú szénában

 fölgőgött egy gyermök.

 Világ árvája, mindönki ápoltja.

 A későbbi Gyám, Gyógyító, Hírhozó.

 Tuggyák meg, Ő volt a mi Mögváltónk.

 No né mönnyünk el most kis Templomunk kitött

 persölye mellett, hogy né adakoznánk!

 A plebános úr is, mög az a némbör házvezetőnőnk,

 aki mán harminc éve gyürméköl.

 Oszt most fekete csipekés bugyira vágyik.

 Mög kubaszivarokat szí. Hát:

 Borra tössenek!”

 (a makai kistemplom harangozója,

 1973. vasárnap, ebéd előtt)

 Megszólalt a sziréna.

 MINDENHOL ISTEN KEZÉBEN VAGY!

 Ne zúgolódj! Bízzál bennem, mert az

 Istent szeretőknek minden javára válik!

 TUDOD-E HÁNYAN VANNAK, AKIK

 CSAK A SZIRÉNAZÚGÁS MELLETT

 ÉRTIK MEG, HOGY NEM MINDEN EZ

 A FÖLDI ÉLET, HANEM

 AZ ÉLET VÉGSŐ CÉLJA ÉN VAGYOK?

 (Vigyél magaddal az óvóhelyre! kezdetű

 vízhatlan, négy oldalas zsebkártya.

 1944. KLÖSZ Budapest. Fk.: Tóth J.)

 A TEMPLOM (1) 1920-ban, a vörösterror túlkapásait enyhítendő, a jelenlegi Régitemplom plébánosának, Teller István nagytiszteletűnek köszönheti megépülését. Kevéske örökségét az akkor Liba-tér vizenyős, kavicsos, gödrökkel jócskán ellátott telkébe fektette. A hívek lelkes megadóztatása révén, már szeptemberben rőzsenyalábokkal és városi hulladékkal töltette föl. A Város ily módon örök időre letudta hazafias kötelességét. A Város egy építőmestert is adott Ciro del Medico személyében, ám az a gyanú is felmerülhet, hogy talján lévén az istenadta, az Isten-adta és egy Milánó melletti kisváros, nevezetesen Melegnano szülötte, mégse magyar! A következő év tavaszán hittel és tizenhét méter mélyen megkezdődött az alapozás. A helyszínen bányászott agyagból kiégetett téglák száma meghaladta a hárommilliót. A mészkövet Keszegről, a faanyagot a Pilisből hozták. Öreg Baranyi Kovács János fémszögeket, vaskapcsokat gyártott. Plesz József cukrászmester négy főzőasszonnyal közkonyhát létesített az itt dolgozó kubikosok, kőmívesek, kőfaragók és bámészkodók részére. Így esett meg, hogy a polgárság 1 korona húszért a proletárok keserű kenyerét ehette. Míg azok kíváncsiságból, az utóbbiak ingyenesen. Az étrend változatossága miatt 236 korona bevétel mellett a nézőtér elnéptelenedett. A Templom fölemésztett hétmillió aranykoronát és két építőmunkást. Hortos Bálint orosházai kubikos nem a Dóm, annál inkább a pálinkának köszönheti leszúrattatását. Ám a harangtorony 80 méter magas. A kupola pedig 52. A „Hazáért” nevű nagyharang 18232 kilogrammot nyom. Negyedóránként egyet, félkor kettőt, háromnegyedkor pedig hármat üt. Egészkor mindennek a dupláját. Hát ezt számítsátok ki! Én kiszámoltam. 1991. szeptember 9-én 885633. Ennyit ütött az óra. Mit ki nem bír egy nagyharang.

 A TEMPLOMOT, a szegedi Dóm átadását megelőzve, 1930. szeptember 9-én szentelték föl.

 Habán Emánuel, aki az időközben elhunyt Teller plébános örökébe lépett, a belső munkálatok elvégzésére az akkoriban divatos templomfestőt, Kabay Horváth Miklóst nyerte meg. A tömjénillat keveredett mésszel, temperaszaggal és a baloldali oldalhajóban hortyogó Művész úr pálinkás-fosos penetrájával. A templomszolga, nevezetes Világos Ármin, így hát perselyező botjával nemcsak a szegedi plébánián, hanem Kabay Mesteren is ütött egyet.

 Klebersberg Kunó a sírjában, Horváth Miklós egy foszlott miseruhában fordult ekkor jóízűt.

 A lelkes hívőkből álló körmenet a déli kerítésnél fölállított első világháborús örökmécsest a második körben eloltotta.

 A helyi lapok a széljárásnak és holmi véletlennek nyilvánították. A mécses ma ismét ég.

 Helyi lapok viszont nincsenek.

 Hazudnék ugyanakkor, ha megtéveszteném a tisztes érdeklődőt.

 1943-ban a Haza! Virrad! címmel a Mulatósok és Korcsmárosok, ’44-ben a várpataki Sportkör adott ki újságot. Ez utóbbi mint Téli Lapok (Száll a Sí címmel). Próbálkozások voltak még, a ’47-es Többet-Jobban, és a Töröm a Fejed, Elvtárs, AVÓ által kiadott ványával is.

 Halott gyöngy a Cukorgyári Híradó. 1959–78. Olvashatatlanul stencilezett példányai úgy enyésztek el, mint vödör mézben egy kanál cukor. Legmegrendítőbb cikke a „Mossunk kétszer kezet, mielőtt hazalopnánk az édes levelet!” volt.

 Pedig hány kiskölyök várta aput, anyut, nagypapát a kapunál.

 És mennyire divatba jött a kisztihand.

 A pofont osztó kezek előbb lenyalattattak, azután ütöttek, majd lehanyatlottak.

 Gyönyörű évek, selyemcukorral ért föl egy pedagógiai frász.

 A Templom szempontjából csak az édességmentes, igaz, titkos hittanórák váltak nevezetessé. Meg a ragacsossá rágott kenyérbél végére tapadt húszfilléres. Ma nem a perselyből kihalászott pénz a tét. Maga a doboz.

 Galambdúcnak, kutyaólnak, postaládának éppen úgy megfelel, mint kertiszéknek.

 Isten látja lelkem, itt a TEMPLOMBAN fogdostam az Utolsó Vonat fenekét egy szagosmisén.

 Uvé a tömeg miatt préselődött hozzám (halleluja), és a sekrestyésre gyanakodott, amiért én nehezteltem, ő meg pironkodott.

 Akkoriban a páholy volt csak igazán foglalt.

 Tekintélyes orgona terpeszkedett ott, és kézzel-lábbal egy korál előjátékot fumigált rajta Pataki Sebő (minő tré-fa!).

 Nehezen vettem az első félidőt.

 Uvé nem az egyetemi múltam rossz emléke volt, hanem a körorvos gyöngy leánya. Már-már menyasszony. Márvány-ara.

 A félkegyelmű Szilasi szorongatta a patakparton esténként órabérben.

 Szilasi a BÚR-FC középpályása volt, ifjúgárdista és furunkulózisban szenvedett.

 De ez nem az orgonajáték kapcsán jutott eszembe.

 Különben is, én csak a pánsípot szeretem.

 Pánsíppárti vagyok, jól földermesztett rokona a Komatálnak.

 Adok-kapok. Fütyülök a világra.

 Estem én már le Utó Viroskáról, haj, de hányszor. A Szilasi meg attól is transzba esett, ha az ujját odadughatta volt.

 Fuj! TEMPLOMRÓL beszélek, és mindig félrelépek, mint Gazda Vince lova a barázdába.

 Nos, itt esett meg születésemet megelőzve, hogy egy szárnyasbomba, a főhajót nem kímélve, áttörte a tetőt és az oltár előtt landolt.

 Nem volt szíve fölrobbanni.

 Vitális András partizán és tűzszerész (Vitala, későbbi mártírunk apukája) merészkedett az albioni dög közelébe, na, meg Habán nagytiszteletű, aki mellette térdepelve adogatta a szerszámokat, mint szkeptikus asszisztense a „Kórboncnok” Úrnak.

 Égigérő műtét lehetett volna, nem mondom.

 – Látod, András, csak béjöttél az Isten házába, és kommunista létedre itt hajlongsz a Kisjézus előtt.

 Meg is hálálta Vitális elvtárs ötvenkettőben.

 Meglapitykálták az Úr szolgáját itthon is, meg az Andrássy úton is.

 Pedig Habán Emánuel nem volt akárki legénykorában.

 A TEMPLOM építésekor úgy vitte a négyemberes gerendát, meg a faragott követ, mint mészáros Mák Albi a fél marnákat.

 Szeretettel tolta félre dülledtszemű báránykáit: a legerősebb gurtni a hit, fiam-birka. Hittel még a keszegi kőbányát is el lehet hordani. No, arrébb!

 Mázsa körül lengedezett az a kis kőrozetta.

 Dehát Nagytiszteletűnk is akörül súlyosodott tátottszájú hivei fölött.

 Na, meg a fölsőbb kapcsolatok…

 Szelíd lélek, vad testet táplált.

 De táplálta is sváb létére, magyarosan.

 Pedig visszaküldött minden finom kosárkát bontatlanul.

 – Csak szalonnyát, gyermekeim, csak szalonnyát, az Úrnak is zsírban telik a kedve.

 A guta vitte el később, nem az ÁVÓ.

 Most ott állhat még nála is erősebb Gazda előtt, mindig mészporos reverendáját csapkodva és büszkén mutat le templomára.

 Áldja meg az Úr!

 Nincs mellette az örök Tényi, a jámbornak alig nevezhető templomszolga, Tényi úr, aki egyszemélyben volt giling is, galang is.

 Csilingelő perselyrúdjával kupánvágva a későn jövőt.

 – Séfen ézs sendesen!

 Mint minden regénybeli sekrestyés, sánta, púpos, fokhagymaszagú és fingós volt.

 – Misinájjak, asza kelkáfoszta úgy pölpújt.

 Csak a misebort nem lopkodta, mert absztinens volt az istenpottyantotta.

 Utána is halt a gazdájának. Fölkötötte magát a kiserdőben.

 Elfelejtette, hogy így fuccs az üdvösségnek.

 Ő baja. Amen.

 A TEMPLOMBAN voltam kihirdetve Első Máriával kétszer.

 A harmadiknak egy elhúzódott legénybúcsú vetett gátat.

 Az elmaradt frigyet bánta még:

 a): a Plexi cukrászda háromemeletes tortája (akkori! 2000 Ft);

 b): nyolc darab, már lekopasztott tyúk (házi, á.: 120 Ft);

 c): tíz kilogramm vegyeshús (marha, sertés, birka);

 Ez esetben az akkori árakra nem emlékszem.

 d): Aminthogy a már előre lesütött házitészták, édességek kereskedelmi értékét sem tudom megbecsülni ma már;

 e): ám a cizellált aranygyűrűk árát igen, á.: 1870 Ft.

 Őket bravúrosan számba kapva, egy pohár sörrel leöblítettem.

 De erről később szólunk még.

 Egen.

 És itt a Templom kertjében szeretkeztünk Gyönggyel. (Merem remélni, malackodásunk miatt nem kellett újraszentelni a Templomot.)

 A félig vasrács, félig a vasutak mellett országosan ízléstelen betonkerítés övezte kertet kerülte meg a Kishurok, a fővárosból kizötykölődő egyvágányú villamos.

 Ellentétben a Fölső, avagy Nagy hurokkal, ahol még igazi Végállomás is volt (lásd ott!).

 Itt kulcscserével kerülgették egymást a századeleji vonatok. (Hogy miért nem viszonylatokról beszélek? Nem is értem…) Ott telente rumos teával, forralt borral kezükben topogtak a kacorkirály-csizmás kocsivezetők és konyakosmeggyet szopogattak a vonatkísérők.

 De megint csak fecsegek, pedig még CSAK a Templomnál járunk.

 (Igaz, az Idegenvezetőt is méterre fizetik, akár a Költőt. Ennyi.)

 És itt esett meg, hogy egy újévi hálaadó misén, későbbi kedvesem, Ajándék megrovó pillantásait élvezhettem.

 Ugyanis a Mea Culpa alatt rendszeres füttyögetés hallatszott.

 Egy falkányi unott, elkényeztetett gyerek ült mögöttünk.

 Az már föl se merült benne, hogy rajtam kívül lehet valaki is, aki fegyelmezetlen, hiszen boldog.

 Akkor én már fegyelmezett és boldogtalan voltam.

 Mert megérintett a megismerés szele.

 Nem Együtt Vagyunk a Szeretetben, hanem szeretnem kell azért, mert Ő velem kegyeskedik lenni. Hát így!

 A TEMPLOM valójában nem csak Teller plébános és Habán esperes erényeit tükrözi. A többszáz híven kívül, még egy érdekes pogány jókedvét is.

 Néhai öreg Bene Ferenc, malomgazda a régi templomot szolgálta, és a malma ott állt a jelenlegi Cukorgyárhoz támasztva.

 Mi sem természetesebb: az az erősebb, akinek a támasztékai biztonságosabbak.

 Hát a malmot a cukorgyár támasztotta, a gyárat az ott dolgozók.

 A munkásokat és főleg a nyomorult asszonyokat pedig az Egyház.

 Habán Sámuel aspiráns, kapcsolatai révén cukrot, olajat és szentekről készült levelezőlapokat osztogatott. Öreg Bene Ferenc lisztet.

 Feri bátyám úgy vitte a zsákot, hogy kettőt vállra, kettőt keresztbe átkötőnek.

 Ám a klérus sem hagyta magát.

 Elküldé az ő Samuját, ki megtevé ugyanezt.

 Azzal a különbséggel, hogy „tetőt” is kért.

 Kettőt vállra, kettőt keresztbe, egyet a tetejire.

 Na, és hogy be ne ázzon, a legszebb garatpucoló lányt: eső ellen.

 A VIRTUS akkor zajlott, amikor még Teller plébános minden hátrahagyott pénzecskéjét a Liba-térbe ölték. Erőművészünk hivatalokat járt, az Új Utcához és az Új DÓMhoz „méltó elbánás” ügyében.

 Ebben az időben Vitális, Vári, Fölsőkovácsi Hammeri Béni, Danyi Attila Szegeden meg Vácott ültek. Kun Bélát elnyelték az ázsiai éjszakák. Az elvtársaknak már nem kellettek az elvtársak.

 És Sztálin úrral egyidőben tűnt el a Molnár.

 Mi csak por és hamu vagyunk, és elsőosztályú finomliszt.

 Ami csak szóból rakatik, az annyi, mint rossz beszéd.

 A följelentők pedig addig élnek, míg nem halnak!

 NAGYI azt mondja, ne füttyögessek, mert a számra ver.

 De hát az előbb meg mindenki telitorokból énekelt. Nekik lehet vigadni?

 Az „Amúrit” akartam volna…

 Ott elől fekszik a Kisjézus. Nagyi azt súgja, most született meg. De akkor mér’ nem bömböl?

 És miért vannak ilyen kevesen, ha már ekkora böhöm házat építettek neki?

 Nagyi szerint, mert az emberek nagy része fél, és maradj már csendben!

 Klassz! Akkor mi vagyunk a kis része.

 Jó késő van.

 Ma meg szilveszterkor szoktam csak ilyen későig föntmaradhatni.

 Másik nagymama szerint újévkor van karácsony. Fura.

 És szerinte Mikulás sincs, csak Télapó, meg semmiféle angyalkák nem díszítenek semmit.

 – Anyád vette a kispiacon azt a satnya fát, a hülye fiam meg asszisztál ehhez a klerikális micsodához.

 Hát akkor a Lenin bácsi született jászolban?

 Nagyi azt mondja, ha kiértünk, kegyetlenül eltángál.

 – Ilyen szentségtelen dolgokat csak a hitetlen másik nagyanyád beszélhetett.

 Ez nem igaz. A másik Nagyi nem lehet hitetlen.

 Hiszen kacsát töm, meg mozit csinál a tömegeknek.

 Így mondta: Világosságot viszünk a sötétbe.

 Ja, meg finom csöregét. Ezen porcukor van.

 Én darálhatom a mákdarálón.

 Meg van egy nagy rézmozsara. Abba prézlit kalapálunk száraz kenyérből.

 Most csöngetnek. Biztos azért, hogy ne aludjon el senki.

 A pap bácsi – jó nagydarab – hajlong és csókolódzik egy keksszel vagy mivel.

 – Összetörlek – sziszegi anyám anyja. – Ez Templom! Ha kimegyünk, lesz kapsz!

 Most meg azért kapsztam, mert kimarkoltam egy csomó húszfillérest a tányérból.

 Mit csináljak, a Tényi bácsi az orrom alá dugta.

 Nagyi azt mondja: abba tenni kell és nem venni.

 Amikor a pofás után elgurultak a pénzek, két srác – az egyiket ismerem – elkezdett csilingelni.

 Úgy látszik, észrevettek ők is.

 Habán pap bácsi meg is haragudott, mert hátat fordított.

 De mi is hátrafordulunk, mert huzat lett.

 Bejött két bőrkabátos.

 De jó! Már kettővel többen vagyunk bátrak!

 Ők is kis részek?

 Mindenki gyorsan letérdel. Büntetés lehet. Nagyi lenyom.

 Ők is ministránsok? Nem egészen, sziszegi mögöttem a hidegben is izzadó, kövér néni.

 Ha hazamegyünk, ragasztok papírból meg csokipapírból koronát, és én leszek a három királyok!

 A kari-szünet után az oviban csinálok egy kis templomot.

 Nagyrészt félnek és alszanak a pisisek, de én, meg egy kis rész: nem szoktunk.

 Hát nekik csinálok!

 Ja! És szerzek egy bőrkabátot.

 Másiknagyitól elkérem a rézmozsarat… és giling, galang… fölföltirabjaia… PUFF, most megint kaptam egyet.

 Térdepelni, fázni, nem félni és minden kérdés után kapni egy frászt.

 Olyan jó KERESZTÉNYNEK LENNI!

 

III. A SZOBOR

 Emberi v. állati test idomait, szilárd anyagokkal, három kiterjedésben ábrázoló, általában minden oldalról szemlélhető (körüljárható „kerek”) műalkotás.

(Műv. Tört. ABC-részlet)

 „Ti is a segge-hasadékába dugtátok a leveleket?” (1)

„… és én egyszer még a stadionparki orjás tornásznőcit is megcicerésztem…” (2)

„Az emberek épp egy hatalmas acélkábelt dobtak a huszonöt méter magas kolosszus nyakába.

Mások hegesztőpisztolyt és oxigénpalackot hoztak, hogy elvágják a szobor bronzcsizmáját.”

(3)

 21. Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból

 némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon? (4)

 1. Dr. Plesz Zsófia Zelma gyógyszerész emlékiratai –

 86. o. 34. sor

 2. A kis Hutter dumája. Szül.: 1949. dec. 3.

 3. Kopácsi Sándor: Életfogytiglan 102/28.

 4. Pál levelei a Rómabeliekhez 9.21

 A SZOBOR, Kossuth Lajos mellszobra egy kavicsággyal és bávatag virágokkal övezett létesítmény. Főállásban műtárgy, amúgy kutyasí-pálya (sic!).

Valamikor a századfordulón kövintették a Liba-tér – Vámház (ma Posta) – Kispiac háromszögébe.

 Nem szebb és nem szerényebb, mint a többi remeteszobor, vagy a remetéről elnevezett bankó.

Háromszor egy éves koromtól, március idusán program.

 Ibolyaillatú nagyanyám már előző este hagyma- és spenótlével zászlókat festett, kis pálcikákra csirizelte és az izzószemű kályha mellett, félkrumplikra tűzve szárítgatta. (Ezermesterek, figyelem!)

 A nyirkos pincemélyből előkerült egy csiganyáltól fölszalagozott, vedlett mirtuszkoszorú.

 Akkoriban ez a fölsőtagozatos óvodások és az alsóbb tagozatú iskolások ünnepe volt.

 Szerényszagú nagymamámat nem tudtam hova tenni.

 Gyönyörű nap volt. Úgy röpültem utána, mint a trikolor a tanácsháza homlokzatán.

 – Nem Görgey volt az áruló, hanem EZ… hogy tudd! De nagyapának egy szót se!

 Korán megvásárolt liberális lehettem, mert utána a Plexiben málnaszörpöt kaptam, meg  gránitkockát.

Olyan dühhel szurkálta le a zászlócskákat, hogy a vágott szekfű is fölnyögött álmában.

 A Plexi a múlt átkos maradványa volt édességbolt és cukrászda képében, és még medvecukor is lógott, meg cipőfűző és kandiscukor. Csípős mentaillatú cukorpöttyeket lehetett kapni. Üvegedényekben sejtelmes selyemcukrot, cukorba forgatott zselét.

 Édes gyermekkor!

 A SZOBOR egy kanál cukor volt egy vödör mézben.

 – Nagyapádnak egy szót se!

 És évről évre leszurkálta a zászlócskákat, lerakta a koszorút, vékony ujjaival a levegőbe bökött:

 – Látod, Ő volt a nemzetvesztő… de nagyapádnak…

 – Tudom, egy szót se!

 A Vöröshadsereg utca végén, a lóvásártér mellett laktunk.

Esténként a Szabad Európa és a Rádió London hullámzó adásaira aludtam el a kettős ágy közepén.

 Nagyapa elrejtett, összekaristolt fél- és negyedrádiókat javított, átalakított, hangolt.

 Napszálltakor hozták a kertek alatt, kenyérruhával letakarva.

 Néprádiókból varázsolt világvevőt, és akkor még Amerika volt a világ.

 Anyám a cukorgyár legtávolabbi telepére járt gépírni, napi hatvan kilométert vonatozva.

 Az osztályidegen utazzon fapadon-mozgalom hőse.

 – Aludnak az őzikék – próbálta aznapi anyaságát altatással kimeríteni, de belealudt Schubertbe.

 Én meg a gyermeki könyörtelenség biztonságával üvöltöttem:

 – Nem zőzikék!

 S Anya újra kezdte a dalt, és én megvártam, míg feje lebukik, és fölültem, mint krematóriumban a halottak, és fölsikoltottam:

 – Nem zőzikék! Nem zőzikék!

 És Anya kezdhette újra.

 Nagyapa a kislámpa glóriájában, forrasztóón gőzében kucorgott egy kissámlin.

 Nagyi a téglapadlós konyhában lábujjhegyen sütötte a lángost.

 Anyám, arany-vörös haja ráfolyt a takaróra, mint a meghajszolt állat, fölnyítt, NEM BÍROM tovább! Két óra utazás, kilenc óra zongorázás, sajtófélóra, szeminárium, Apu berádiózik bennünket a tébolydába vagy a börtönbe, János Pesten, és hetek óta nem ír, a gyerek nemzőzikézik. Anyukám, Te meg márciustizenötödikézel. Huszonegy éves volt akkor és még harmincnégy évig bírta. Mert én megkegyelmeztem neki és végre elaludtak a rőtvadak. Apóka áttekert Moszkvára, meg Rádió Tiranára, nem tudom, belelapultam az álomba.

 Egy gömbvillám végigcsorgott a krémszínű nagy szekrény élén, szurokszín csíkot hagyott maga után és fölrobbantotta legszebb birsalma befőttjeinket.

 Anyám jószagú, meleg ölébe vörös szekfűket hordok Baranyi kovács virágkertészetéből, de mire célhoz érnék, hideg kőlapot találok.

 Öregek állják körül a sziklasírt, az őrök ébren, a nagy kő nem hengeredett el. Ecetet nyelek, savas esőt.

 De azt is tudom, egy kicsit Kossuth Lajos is bűnös, akinek alsó fele ott van befagyasztva márványba a téren.

 Pofaszakállából hiányzik egy darab.

 Ifjabb Bene Ferenc százados virtusának emléke.

 Egy Messerschmittel ejttette le magát Szolnokon, negyvennégyben.

 Nem tehetünk érdekében semmit.

 A SZOBOR hátsó fele Terézia asszony intézményére nézett.

 Minden idők följelentőjére, aki ágyralányokat tartott apró szobácskájában.

 Cukorgyárí Évik és BÚR vasúti Elvirák napozgattak a hátsó udvaron, megannyi puha macska.

Tarkójuk alá dugott kacsókkal, míg szőrcicájukon megcsillant a fény. Börcsök tanár úr a gonorrheától tartott kiselőadást.

 Ma fóliasátrak állnak, és a ház óvoda lett.

 A SZOBOR hátsó felén keletkezett repedés szerelmeslevelek postaládája, bár seggelyuka Lajosnak és konkurrense a szemközti Intézménynek (ld. Posta!) a mai napig megőrizte szerepét.

Nem úgy a Hunyadi utca, melyből Beloiannisz út lett.

 A Répaföld egyesült a Régi Vásártérrel, és mi beköltözhettünk a Patikaházba (3), minden idők legproccabb épületébe, szemben a Kispiaccal, a Trafóházzal és a monoklival.

Szóval a Központban, ahol nem patkócsengésre ébredtünk, hanem síncsikorgásra, és kellemes disznószarszag helyett rothadt káposzta örvendeztette meg rehabilitált orrlyukainkat.

 Vasúti főtiszt Nagyapónak megengedték, hogy életét megrövidítendő, villanyszerelő legyen az Alföldön. Szelíd erőszakkal megfosztottak a forrasztóón illatától, a fölmelegedett rádiólámpákról leégő por szagától.

Bundás kutyánk eső utáni bűzétől.

 Odalett a malomdohogás, a kőpadlós konyha cipőkoppanása, a háromkerekű kisbicikli festékpiroskája.

 Ott maradt Fehér Emese, egy gyönyörű szénhajú leány, akit nem a kontraszt kedvéért szerettem, csak mert szép volt, mint az azóta sem látható égbolt.

 Íme, most kézen fogható lányaim lettek, akik nem értik, ha rántotthús szagú vasárnapokon elrántogatom őket a SZOBOR elől az eljövendő ünnepi ebéd ígéretével:

 – Menjünk, gyerekek, Anyu megterített!

 A KŐDÖG röhög, utasokon marakodnak a taxisok.

 Egy magányos ciprus „nől egyet” kínjában valahol a Francia-Alpok alján. Dániában vizel egy kutya.

 Úgy tűnik, minden rendbe’ van.

 A SZOBORRAL álmodtam, és valami fájó távolodásról, valaki fölemelt félelmetes magasra, fölülről láttam kikopaszodott haját, galambürülék fonta koszorú övezte koponyáját.

 Mint a gyertyán a finom csordulások. Olyan magasan voltam, hogy madarak röpültek mellettem és alattam is.

 A villanydrótokon ezüst ökörnyál és egy kései sárkányeregetés áldozata. Mókás emberek. Egy ló apró csápokat produkál és mégis halad.

IV.REPISTA

   

 „A RUGÓ A DRÓT RÖNESZÁNSZA”

 (Rep. Pista 1968)

 „a lekvárral töltött

 pacsirta

 szebben dalol, mint a túrós;

 ám eszetekbe ne jusson

 megtölteni egy feketerigót”

                             (Icáv Haiku részlet)

   

 REPÜLŐS PISTA (2) a Templom (1) és Terézia (ld. ott) körzetében működött. Szétterjesztett szárnyai rémisztgették és derítették az itt lakókat.

 Egy ártalmatlanul veszélyes maghasadék volt. Hol Messerschmitt, hol MIG–5.

 Még a korabeli MALÉV helyi járatait is előadta.

 Volt esze. Az utolsó és eleve halálraítélt városnéző légibusz lezuhanása után, inkább csak hőlégballonokat utánzott. Fő produkcióját a fent már említett helyen, délután négykor kezdte.

 Ezt megelőzően egy papírraktárban kiadó volt.

 Bár lenne még egy ilyen jó Kiadó!

 Héttől háromig Kiadni; négytől repülni.

 Repista Krisztusi-valójában széttárt karral kerregett, brummogott és munkát okozott egy akkori (lúdbőrös hangú) rádióbemondónak, miszerint:

 – Az óvári Fő utcában délután négy körül torlódás várható. Kérjük az arra gépkocsizókat, hogy repülőgép leszállására számítsanak!

 EGY NÉNI: Tetszik tudni, amikor a csattanást „láttam”, csak azt „hallom”, kiröpül egy csomó fog.

 Kérem, nekem az apukája csinálta a mosolyomat.

 Ó, de régen! De hogy a kisfiának is ennyi pótfoga lett volna?!

 Kérem szépen, azt hiszik, Katalin nővér egy szabványos öreglány? Nem! Én még a jövő héten is kislánykorom eltitkolt bűneit bánom. Szerettem a zsíroskenyeret, cukorral, ám soha nem gyóntam meg – még novícius koromban is elhallgattam – miközben annyi más tiltott dolgot magamra vállaltam.

 Óh, Istenem, Uram!!!

 De ha Pistike a fiam lett volna… a bevallatlanok közül persze… hát akkor most belehaltam volna…

 Nos, hát ez a doktor úr, ez a fogcsináló… másnap már pótlásokat, harapáslenyomatokat, protézisragasztásokat vállalt.

 Na, és kérem, az a buszvezető még félre is rugdalta azokat a fogakat.

 Amit a papa csinált a saját fiának.

 Micsoda idők!

 REPÜLŐS PISTÁnak több foga volt, mint szárnya.

 Papája egy igen népszerű fogtechnikus, ki írmagját meglehetősen szégyenlendő, „Fő utcai polgár”, rövid ideig a Patikaházban (ld. ott) szomszédunk volt. Ha balra tekintünk, még látjuk az épületet, a cégtáblát. Ma már ő sincs közöttünk.

 Sic.

 Na, szóval, a Repi Tojt a Tojásra.

 Repi nem a mészburok föltörésével jött a világra.

 Mamácska (mint minden valamirevaló regényben) belehalt a szülésbe. És születése évében adott helyen nem volt inkubátor.

 Én megúsztam, ő Rep volt és mostohája.

 Beszélni is én vettem rá úgy hároméves korában.

 Közös előszobánk (vö. társbérlet) állófogasát rántottam rá. Merő véletlen! Hála és bocsánat! Ám addig egy hangot nem adott ki az Isten-adta.

 Ezután legalább dadogott.

 Én igen megverettem szüleim révén, ám ResPis szülei tátracsúccsal etettek hetekig (Plexi). R.R ma űrhajózna a villamos elhagyott sínpárjai között.

 A szkafander az szkafander. És ki hallott már olyat, hogy egy néma embert elgázol egy hangos autóbusz?

 Egyébként a papa által fogait aranyagyarakra cserélt vigyora vitte a máshollétbe.

 A vezető vallomása szerint a napfényben megcsillanó mosoly, úgy tűnt, mintha egy jobbra kitérő jármű jelzett volna.

 Mindez a Nagyposta előtt (ld. térkép) történt, mikoris nem röpködött. Ritka, tiszta tudattal ment korán kiérdemelt nyugdíját fölvenni.

 Kunhalmi Ferenc (legyen megemlítve a vétlen gázoló) vallomásából:

 – … mire ugye én kiszállok (!) a 16-36-osból, hogy úgy lássam, mi van, hát, akkor már az úgynevezett Kispiacról már vagy tízen, főleg a nyugdíjasok, hát no… szedegették az aranyfogakat. Persze csak a földről. Egyet én is őrzök, igaz, az csak porcelán… A Tősöket meg nem bántom, de előbb volt itt a Hullakocsi, minthogy megállapították volna… ugye a meghalást… hát… ennyi…

 REPÜLŐS PISTA ezt a versét egy korábbi landolás után nyomta a kezembe (ha jól emlékszem, akkor IL-17 volt).

 csiganyom

 nyálmély

 pincebarátság

 a patkányok sarkantyuján

 örömléányok

 lépcsőn lefele

 moha

 észak rév és dudva

 szaxi bug

 serceg a sliccem

 álomkabát

 spiritiszta főző legények

 bilincs amin nincs kilincs

 karabiner

 és itália

 kötél kábel

 és házhelyadó

 euróka euróna

 kioldatlan kötelék kezem hátrafeszítve

 térdem és zápfogam

 randevúzik

 a többi mint a repülők landolnak lágyan

 anyatej és napolaj

 mint csiganyom

 és a

 nyálmély

   Azt tudja-e (a buszvezető vallomásából), hogy senki nem a mentőket hívta, hanem körülötte marakodtak a fogain, én meg oda akartam jutni a sérülthöz… meg kell ugye nézni, hogy intézkedést-e igényel a sérült, avagy nem… szóval még én is kaptam egy esernyővel… merthogy föltételezték, aranyásó vagyok a lekésettek közül… nos… ám… e…

 Mozis Nagymama azt mondja, ne barátkozzak a Pistával, mert az egy csökött kölök és nincs ki minden kereke.

 Amióta miattam tud beszélni, mindig berreg.

 Re-repüjő vagyok… figyuzz… rererepüjök…

 Nem t’om, mi az a csökött (ezt is meg kell kérdezni), de tegnap összemértük a kukinkat.

 Sajnos az övé nagyobb.

 A Dolfi bácsi előtt van egy nagy tócsa.

 Igaz, ő nem nagyon szereti a vizet, inkább a madarakat nézi, de azér’ elég jól eljátszunk így is.

 Neki is van nagyija, és náluk a disznóól mellett nagy, dög lótetűket lehet kiásni. Tegnap hozott.

 Beletettünk egyet úszni, de nem nagyon akart.

 Pis azt mondja: lálátod… ők is rere… pülnének. Iinkább.

 Aztán beleivott a lótetűs vízbe.

 Ő már látta egyszer az anyukája MÓKUSÁT, amikor fürfürdött.

 Meg a Fehéremeséjét az oviba. Azt kétszer is.

 De már nem sokáig jár velünk, mert elviszik a Gyedóba.

 Mozis Nagymama szerint: hála az Istennek!

 Azért viszik oda, mer’ gyépés.

 Hát most csökött vagy gyépés?

 Amikor olyan jókat lehet vele beszélgetni.

 Ülünk a tócsa-pocsolya szélén a sarkunkon, és…

 Egyik Nagyapa, egyszer arra bicajozott, ránk köszönt (mer’ a másik Nagyapa „elkezelés” miatt már nem élt):

 – Na, mi van, Indiánok, szélcsönd?

 Ő azt mondja, hogy nem gyépés a Pista, csak MÁS.

 Somogyi bácsi szerint sem az órában van a hiba, hanem a rugót kell néha megtisztítani.

 Egyszer kijött a boltból, és olajat csöppentett a pocsinkba.

 Azt mondta: igaz, kérem, hogy ez a legfinomabb óraolajom, DE! FÖLÁLDOZOK KÉT CSÖPPET A SZÉPSÉG OLTÁRÁN!

 És tényleg belecsöppentett a randa pocsétába, és egyszerre olyan lett az egész, mint a tavaszi ég, meg amikor a moziba meggyullad a film, és másik Nagyi szabotázsról beszél.

 Olyan szép lett, hogy utána nem is hugyoztunk bele.

 Pedig mindig bele szoktunk, ha már megunjuk.

 Azt hiszem, mégsem tűzoltó leszek vagy pap, hanem ÓRÁS vagy FESTŐ!

 Repista azt mondja: ééén… akkkokoris rere…repülő akarrrrrok lenni!

 Hát akkor ez mégis csak csökött!

 És szerintem az anyukájának nincs mókusa és az Emesének sincs kétszer mókusa. Hát vigyék is el!

 Már mér’ kéne elröpülni a csodákér’, ha itt van előttünk a pocsolyába’?

 Én most már, hogy megbeszéltettem, mindig kapok mostohaanyukájától egy Plesz-szeletet.

 De ezt a kiskonyhába kell megenni, mert az anyukája szerint: ha leviszi, elosztogatja az ágrólszakadt prolikölyköknek a Kispiacon.

 Hát el!

 De van, amikor egyszerűen csak elveszik tőle.

 És utána még meg is hajigálják kövekkel.

 Egyszer meg akartam védeni, de nem tudtam.

 Úgyhogy beálltam én is hajigálni.

 Pista a barátom lesz mindhalálig, de most lőttek a sütinek.

 Pipistának össze van varrva a homloka, én meg otthon kaptam egy ritka nagy lelkit. INKÁBB SZÍJJAL VERTEK VOLNA MEG! Gyűlölöm Őket!

 Holnap a kútnál direkt megcsípetem magam a darazsakkal.

 HOLNAP!
 

V. A LÉPCSŐS

 

 Hanemha nem sértem meg,

 nekem nem az ital sok,

 de én vagyok hozzá kevés.

                      (Töte XXIII. 09. 73)

 Nem hazamenni nehéz, otthon maranni, az a nehéz!

                      (Eltetszettesni Józsi bácsi)

 mit akarsz bazdmeg isten

 ha azt hiszed bazdmeg

 kilenc gyereket löktem föl,

tizenkét unokám van

 volt mert nem kell

 bazeg isten

 elmegyek takaróér

 kell nekem féldeci bor

                      (Villámsujtotta Endre 1993)

 én má egysző mikszátkálmán unokája is lehettem vóna, de hazakűttek az oskolábó, me nem vót tüzellő

                      (mixátkállmán unokája. Idézet)

 A LÉPCSŐS (3), mint azt már a találékonyságukról ismert alkoholistáktól tudjuk, egy olyan kocsma, melynek fölfele több foka van, mint később lefele. 

 Más a pincés, ott minden fordítva érvényes.

  A félelmetes logika és élettapasztalat minden helynek igazi filozófusát termeli ki. Nem csoda, hogy a választékos  beszédéről közismert Töte (eredetileg kőmíves) egy alkalommal a földművelésben korán elaggott Józsi bácsit imígyen érintette. Szóval: 

 – Alighanem el tetszett esnie Józsi bácsinak.

 Józsi bácsit ez esetben a föld csókolta, ám ő csókolta már a földet eleget, megengedhette hát magának, az enyhe sárból föltekintve, eme verssort:

 – E’teccett vóna apádnak, amikó anyádba verte vón…

 És alukált tovább. Az úszkáló villamosjegyek pedig úgy közelítettek és távolodtak duzzadt orrától, ahogy a levegőt szívta és fújta.

 Eltetszett Józsi bácsinak egyébként nagy híre volt elesés ügyben. Évtizedek óta volt rajta mindig valami glazúr, seb, var, nyiladék, karc. De mindig megvárta a gyógyulást, s ha már leszedhető volt a máz, elindult esni egy kapitálisat. A folytonosság hiányának folyamatosságát biztosította így.

 Nem is volt a lépcsősnek a zsidó tulajon, a hucul Józsi bácsin és a sváb Tötén kívül érdemleges magyar egyénisége.

 Az enyhe nyúlszájjal megáldott Töte nálam is festett egy balga nyárvégen. Emlékszem, kedvesem (az akkori) éppen Itáliában dolgozott, és meglepetésnek szántam a felújítást. Hát sikerült, mert már szeptemberben úgy hullott a plafonról a festék, mint dermedt fáról a falevél.

 Pedig Töte jó szakember volt, ám költői lélek és a kötőanyagként vásároltatott sör valahogy kimaradtatott.

 Ajánlottam a tejet, mint a mész egyik barátját.

 Meséltem a kazeinról, miközben utolsó üveg malátánkat ittuk, de Ő fölháborodottan kihúzta magát – (165 centi volt az Isten-adta):

 – Mán kérlek tisztelettel, az ősöket csak ne forgassuk a sírba’. A mész az egy nálam is műveltebb anyag. Tejet ő sem ihat, má’ bocsánat.

 Töte alulápolt élettársa, ki szintúgy a mész öntudatával bírt, kedvesmesterura után elvállalta a takarítást. A hihetetlenül szétfröcskölt és tejmentes festéket egyéni módon gyűjtötte össze.

 Az odakészített lavórba mindenekelőtt jóízűen belealudt.

 Zsíros hajacskáját hínárként ringatva, ecetillatú buborékokat eregetve. És én igazán elégedett voltam.

 Gyermekkorom nyárvégét hozta vissza. Amikor Nagymama befőzött, és a kiskonyha megtelt az uborka, paprika és a savanyítószerek szagával.

 Köszönöm, Töténé asszonyság! Mama savanyú lehelete! Ám Eltetszett Józsi bácsi hetven év bukdácsolása után átzuhant egy másik Lépcsős bejárata elé, ahol nem kell várni a sebek behegedésére. Ott már nem sérül meg az ember. Igaz, nincs jószagú fekete föld, de a lelkek mindig puhára esnek. Áldja meg őket az Úr.

 A Lépcsős vendégei nagyrészt a közeli távolsági busz megállójából adódtak, meg a Patika sort álló betegeiből. Pálinka és szimpla, vörös és fekete. Olajszagú fapadló, bádoggal fedett pult, üvegbura alá bezárt legyek, töpörödött zsíroskenyér, húgyszag, béke. Gerovit és műkő.

 Herczfinger bácsi valódi bőrkötényben, állandóan álmosra leeresztett szemmel feszített az ajtóban, hátra-hátra tekintgetve a betolakodóra.

 És öblös hangján a félhomályba dörgött:

 – Nu, mit? Ott van a harmadik polcon! Vögye lé és tőccsön!! A píszt mög haggya csak a pulton!

 Majd elmerengett a buszmegálló meg a trafóház irányába.

 Az asszonyt várta és a két lányt, kiket 20 éve látott utoljára egy ellenkező irányú vagonba gyömöszölve.

 Senki sem szerette, de ő sem szeretett senkit.

 Eredetileg szappangyáros volt (minő vicc!).

 Azután szikvízüzemet „vitt”.

 Aztán államosodott.

 Nem ismerte a hitel fogalmát.

 Ha nincs ölég pénce, mír gyün be? De ha má ide ötte a fene, ott van a harmadik sorba a kóser szilva, abbú vögyön, asztán isten hírive!

 A memóriája még nyolcvanéves korában is példás volt. Kétszer senki sem léphetett ugyanabba az ivóba. (Na, ja, a Latin Bölcsek, meg az Alkohol égető hiánya! – mondta volna Börcsök tanár úr) Herczfinger bácsi tudta, az orrán milliónyi erecske tudatta, hogy nem hamis ő, csupán türelmetlen.

 És a várakozás sok kupicát emészt.

 Sírkövére félretett pénzéből a következő üzenetet íratta:

 Herczfinger Izidor 1891 – 1980

 és szerető felesége

 Roth Amália 1910 –

 gyermekei

 Eszter 1932 –

 Zsuzsanna 1934 –

 Mert hitte, hogy hazajönnek, és ha az Ő idejük eljön, akkor fölé temetkeznek.

 Rossz nyelvek szerint a boncasztalon még fölült és féláron ajánlgatta a bőrkötényét az ügyeletes dögésznek.

 Mindenesetre a Lépcsőst, később vállalkozó szellemű aratók vették meg.

 De ezek már nem a gabona betakarítását, sem Józsi bácsi pottyanásait és nem a Szívem Ujja Úr bánatát hordozták.

 Csupán az egyre rendszertelenebbül induló buszokat és a rendszeresen előforduló     járványokat.

 A várt buszok pocsolyákkal övezettek, a gyógyszertár pedig betegekkel.

 Nem szívderítő egyik sem.

 Évezredes tapasztalattal bíró öregek mondogatták akkor:

 Helyhatósági választások, mög pestis várhatók.

 Az ember kopik, a Lépcsős följárója kevésbé, az emlékek pedig egyáltalán nem. Valószínűleg nincs közük hozzánk.

 Hát, most meg hova jöttünk?

 Nagyapa nem iszik soha!

 Még disznóvágáskor sem, amit pedig illik, hogy lehet, hogy most nem önti félre a pörzsölt disznó mellé?

 És a bicajt is lezáratlanul hagyta!

 Sőt, ferdén van a villanyoszlopnak támasztva!

 Engem csak úgy leemel, és egy nem nagyiízű pogácsát kell szopogatnom.

 PIHA!

 Nagyapa pici, likőrszerűt hajt föl. De egyből!

 Most Nagyapa nagy és erős és ordít.

 Ilyet sem szokott csinálni.

 – Tudd meg! Tudd meg, fiam: NÁLUNK OTTHON MOST TISZTASÁGI FESTÉS VAN! Érted? TISZTASÁGI!

 Áh… (legyint) fölül a bicajra, aminek hátsó ülésén jöttem, és… hé… nagya… itthagy.

 Most vagy elfelejtett, vagy nem is ő volt…

 Az utóbbi azért tetszik nekem, mert ha nagy leszek, én is inni fogok.

 És minden unokámat legalább egyszer valahol OTT hagyom.

 Akárhol.

 Csak legyenek!!!

 Hű! Mekkora ramazuri volt otthon!

 Anya azt kiabálta: Apukám! Öregkorodra bolondulsz meg!

 Hol a kölyök!

 Persze meg lettem találva.

 Egy bácsit néztem, aki örökké elesett.

 Vagy négyszer-ötször a földhöz verte magát.

 Na, ezeknél meg nagytakarítás lehet.

 A Zsidó bácsi, aki Nagyapának is adott inni, azt mondja, miután kilódította: ha ez egy nap hatszor nem csókolja meg a földet, elmegy az orvoshoz fölíratni valamit szédülésre. Józsi bácsinak betegsége a „gravitáció” (ezt megnéztem Nagyapa egyik szótárában).

 JÓ SZÓ!

 Amikor Apa nem vett mentolos cukrot, én is megpróbáltam földhöz vágni magam, de nem volt gravitáció.

 Csak elvertek.

 Józsi bácsit senki nem verte meg. Sőt, még segíteni is akaródzott egy ember. Na, kettő!

 Úgyhogy, ha nagy leszek, Józsi bácsi leszek!

 Akkor próbáljanak, teszem azt (ezt Dolfi bácsitól tanultam), kiporolni!

VI. A TRAFÓHÁZ

Transzformáció – Olyan szabály, amely szerint valamely rendszer egyes elemeiben a bemeneti értékek kimeneti értékké alakulnak át.

                                              (Műszaki Lexikon, 844. old.)

 A HÁZ – a ház: egy épületes látvány.

                                             (Sándor György)

 Trafóház

  Egy épületszerű lény. Be-, Ki- és Átalakul. Minden rendszerben használható. 

 Ha netalán elektromosság is áthalad rajta, villanytrafónak hívjuk.

 Jó vezető és jó reklámhordozó.

 Orfeusszal, poroltóval, sikárkefével tisztítható. Háziasított változata a Tüskés Pikó (ld. Karácsony).

 A TRAFÓHÁZ (4) déli oldal.  

 A buszra várók védfala a gyakori északi széllel szemben. Olvasat fentről lefelé, balról jobbra.

 FALRAGASZOK KIHELYEZÉSE TILOS (alatta)

 Lendület S. C. mérkőzései OKTÓBER 3 ÁN LSC: Kecskemét H. C. délután 4 kor. Előtte ifi bemutató 2-től.

 (ugyanazon a plakáton) TOTÓ-LOTTÓ MINDEN HÉTEN + OTP POSTABANK-OVÁR + HANGYA DISZKONT ARUHÁZ+BENES GUMIJAVÍTÁS, CENTIROZÁS, Sín u. 1 7. (mellette) ELOXÁLÓ technikában a csúcson dr. MUSKIN, felületkezelő üzem, Mosonyi Mihály u. 207.

 (félig rajta) ZÁRT KERTBEN 900-1200 m2, haláleset miatt eladó. Érdeklődni este 1189 201 telefonon. Gróth.

 (takarva) 50 Le YAMAHA csónakmotor, KB-kompresszor 4 m/3 per óra Olcsón Kovács– Tó u. 7 a sarokház!!!

 (alatta) NYUGDÍJASOK FIGYELEM! Délután kettőtől hétig, tizenkétéves kisfiúnak felügyelet! Egyszeri főzés szükségeltetik! Délután négytől tizenhárom éves kislány is!

 Mindkettőjük leckéjét ellenőrizendő, volt tanerők kerestetnek. 5.000 Ft havonta. Angol nyelv előnyben.

 (letéphető címszeletek)

 (mellette) VIGY MAGASF A TRAFOHÁ KINYI TIL ÉS ÉLETVE

 (ferdén takarva) Angol-német-francia NYELVOKTATÁS (orosz is) SZABADIDŐKÖZPONT Újvár. Piacnál. Beiratkozás október 10-től, este 6 órakor. Dérné

 (alul keresztben, kék festékkel fújva) DM

 (rajta 20x20-as cédulán) Elveszett Belfaszt névre hallgató két éves ir-szetter szuka. Magas jutalom: Tel. este 7-től 13 96 402. Fried Magda

 (alatta szurokkal vagy bitumennel) SOHA TÖBBET NEM ISZOK CSAK KÁVÉT ISZOK ASZTÁN FASIROZOTTAT ESZEK tóni.

 (szerényen ráragasztva) tégla bontásból, ajtó ablak tok régi órák – porcellán babafejek – bútorok – VESZEK áron alul is.

 a patika mellett KOLON István kereskedő és Betéti társaság.

 TRAFÓHÁZ (4) keleti oldal. 

  

 Napszítta.

 (fentről lefelé)  BÖRCSÖK-FÉLE GONG. REKREÁCIÓS

      STÚDIÓ. Hamari köz 10. Telefon 157-89-13, rendelés 10-18 óráig. 

 AZ EGÉSZSÉGÉRT ÉS A MOZGÁSSZERVI BETEGSÉGEK ELLEN mozgásszervi sebész, reumatológus, kondicionitőr, gyógytornőr, fizikoterpioker, természetignác, akupresszürke, vízgyógyázás, biogenezis, radiesztétikus filoterápia, gyógymasszív és reflexolótuw, egészenegészségeséletmódológia és helyes koplalás Chi-gong torna, szauna, hamvasztás.

 (mellette) JO KARBA TARTOT JOBÁGY KÁJHA SAMOTOZVA OLCSOAN ÖZVEGY KORNIDESZNÉ DÉR UCCA ESGY UGYANOTTAN SZÉNLÁDA ÉS FÉRFINAK TÉLIKABÁT OLCSÓ

 (alatta) Folytontermő Frigó-palánta, málna-tő, Dahliagumók (fehér is) KÖVESDINÉL

 (mellette) NON STOP ABC! minden nap 7-20 ig Kavicságy köz 33.

 (alatta lila filctollal) kislány adj nekem egy szerszámot, mert nem tudom különben a szemem levenni rólad!

 (félig-meddig alatta, félig rajta)

 KEREKES SC MÉRKÖZÉSEI szeptember 2. du. 4 kor. KEREKES: KÜBEKHÁZA

 (itt letépve) SZOPD MEG HA NEM JÖTT

 (piros filccel) gyere velem nekem nagyobb– josó 16 án

 (mellette) Hátizsák, bivaksátor, komplett mászófelszerelés. Alp-térképe, Főző.

 Betegség miatt előadók. Videó kazettát beszámítok. Búrtelep. 193364 hrsz. özv. Szalóczy Istvánné.

 (ferdén rajta) TÁRSASTÁNC – ILLEMTAN csak MILLERNÉL! Kicsiknek előkészítés! 10 óra és BÁLBA mehet! Megjelenés illő ruhában, minden este 6 kor. PONTOSSÁG – UDVARIASSÁG !!! Erőmű u. 7. telefon (itt letépve)

 TRAFÓHÁZ (4) északi oldal.

 Erősen széljárta.

 (keresztben az egész felület spriccelve)

 DAKOTA AZ ISTEN!

 (rajta sárga spray-szív villámcsapással) HOBO GECI

 (alatta) KEREKES SC: VÁCI IZZÓ szeptember 2, du. 3 kor.

 (rajta) ELADÓ vaskapu kerékpár női kerítés drót 200 ötven méter ugyanott két hizó Palota ut 1 9.

 (lejjebb) Luca vártalak kb 7 ig! ha nem jössz akkor gyere vasárnap a dizsibe! Tudod 20-án. Pé.

 (elegáns fénymásolt cetli egyszintben) SHARP 7 R 50 literes, kombinált, programozható, mikrohullámú sütő 53470 forint 12 346 64 egésznap.

 (alatta) Diplomás házaspár vállal kisnyugdíjas ellátásáért mindennemű házkörüli munkát!!! Vecsésy és Vecsésyné. Sín u. 11.

 (pótlás) GÉPIRÁST VÁLLALUNK!

 (középen, foszlányokban) KE KES CÉ KŐZÉSEI cius ikén tkor sC CNOK lab kőzés lőtte fi emutató.

 (ráfújva feketével) 0 : 4

 (mellette krétával) MOCSOK A BIRó megdöglesz zsidó

 (alatta kopottan) IV. választókörzet JUHOS REZSŐ vkp jelölt

 (TRÉFÁSAN KIFESTETT FOTÓ)

 1948. december 3-án születtem.

 Szüleim haladó gondolkodású munkásemberek voltak. Jogi tanulmányaim előtt magam is megismertem a kétkezi alkotómunkát.

 Két gyermekem van.

 Ismervén a körzet problémáit, bízom a választó pol

 (letépve)

 C M Ő ez a F Ő !

 (alatta) Egnyílt az Óvárosi lliárd klubb Nden este Tva

 A TRAFÓHÁZ (4) nyugati oldala, főleg a Lépcsősnek és a Buszmegállónak köszönhető, húgymarta moziplakátokat és érdektelen üzeneteket őriz. Fontossága csupán abból áll, hogy Somogyi Adolf órásmester kicsi üzletéből nem látni ide.

 Szépreményű örökösével ezért leginkább itt beszéltük meg mindig a fontos és bizalmas problémáinkat, és üvegből ittuk a lóbányait.

 Somogyi János beszél:

  AZ ÓRÁS (5) …és figyel, havev, azt meg soha ne mond’ a vadásznak, hogy sok szevencsét. Azt soha, mev azév máv öltek.

      Azt kell mondani, hogy szav a tavisznyába. Évted? Azt, hogy szav a tavisznyába. Akkov jó. Én tíz évig huvcótam a cugehővt a vadászék után, mikovis fölavattak. Jó elvevtek vesszőve, modtam is, a faszom jövök ide többé. Azt nyóc éve mégis megyek. Azt se hidd, mind fejes. Én is csak később lettem munkásőv. Mev hogy bívom a fegyvevt. É’eccségi után végeztem a avanyművest, meg óvást, főleg a fatev miatt, me’ a bátyám me’halt, amikov én még tizenöt éves vótam. Azt az üzlet, t’od, milyen? 

 Hát jó az óvád, amit a mútkov megpucótam? Na, ugye!

 Mos’ végve kaptam egy bikát, hogy kilőhetem, azt nézd meg, előtte egy héttel bejön az agyvévzés.

 Hanyas vagy? Na, én meg hetes. T’od, mikov vakok be egy patvont a puskába? Óvát meg ne is lássak! A fatev elővette a lupét, azt újbó melózik.

 A Bakony hiányzik, meg a kuvva, mev az lelépett. É’ má’ se patvont, se vugót nem teszek a helyive. Botta megyek a pógávmestevhez segéjév. Kampó, fiú, kampó!

 És a fatev még így is dógozik, pedig kovsóból issza a féldecit.

 Hogy monta, majd én, ha má a Lackó odalett. Pedig má’ kovsó…bó… Hát pedig… A kuvva meg lelépett… pedig… emléksze’ a fatev mi’en nagy fasz vót… fehévlovon mászkált a Templom téven, mint a Hovti, amikó meg mondták neki: Dolfi bácsi, le ne essen, aszonta, ha én nem, a fiaim maj’ befejezik azt az óvát. Na, mos’ ki fejezi be? A kezét tétették, nem a nyakát… pedig… na, szevvusz…

VII. AZ ÓRÁSMESTER

 TIK-TAK-TIK-TIKK,

 rángatódzik az Órás

                           (A. Ciro – Milánó)

 Hogy fölhúzott ez a komisz kölök.

                           (1 53. Másiknagyi)

 AZ ÓRÁSMESTER (5) finom, mondhatni halvány csendülésre bújik elő. 

 – Meglehet, hogy a Jánossal italoztak a trafó mögött. Mondanom sem kell, neki ez nem használ. Láttam továbbá, hogy kegyed is fogyasztott. Ez szintén nem használ. Az én Lackóm elautózta magát, szegény Máriám utánahalt. Én meg már alig élek. János meg magácskával tipor ezen a családi sírbolton. Már se Órás, se Vadász, csak olyan Biceri-bócari. Mit gondol, mi lesz ezzel a sok fölhúzásra váró szerkezettel? Idejön kegyed akár éjjel egykor? Mert ez például minden negyvenedik nap éjfélkor húzandó föl, ezt pedig csak évi kétszer szabad vegzálni. Itt ez a látszólag egyszerű óra pedig mindennap csak simogatást igényei háromnapi fölhúzással. Nekem lovaim voltak, de mindahány, annyi lélek. PRALINÉT sakkosra simítgani, és sört hetente egyszer. Nem annyit, mint amit kegyességük egy nap lefogyaszt! FURCSA a pokrócot szerette, ha már kihajtottam, FRUZSINA pedig a kemény kefét. Ezek, kérem, lovak valának!

 És Tóth Árpáddal vacsoráztam egyszer Óbudán.

 Tudja, mi az: sakkosra simítani? Hát ahhoz készíteni kell egy sablont. A sablon az egy mindig visszatéríthető elképzelés.

 Na! És a szőrt idefelé, aztán odafelé.

  Megöregedtem. Se ló, se elképzelés. Se idefelé, se odafelé, most már hazafelé. Jánosnak nagy keze volt, aztán patron, mérleg, területi lövészverseny, olaszarany, kispiac. Hát, mondja meg, mivé leszünk? Szerintem, ha egy órában valamely részecske eltörött, az órának a tisztításon is át kell esnie. 

 Az üzletfél persze legjobban szeretné, ha az órát sohasem kellene tisztíttatni. Pedig egy kénytelen tisztítás következtében a beszáradt piszok az órából kijött, neki is haszna, mert órája nem kopik tönkre. Az olcsó, okvetetlenkedő kuncsaftot csak hagyjuk futni, hiszen úgyis körben szalad, tehát visszaérkezik. Éppen ezek a „csupán ezt” vagy „csupán azt” készíttető, s órájukat soha általános javításba nem adó alanyok azok, akik a nekik felülő órást becsapják.

 AZ ÓRÁSMESTER folytatná, ám (csöngettyű) kis kezit csókdosom, küssztihand, igen jó, hogy bejövendni tetszett. Kellemesen rossz hírt vagyok kénytelen közölni. Ebből az orrából, hehehe, már a perceket sem tudtuk kipiszkálni, de merek ajánlani helyette kerek kilencven pöngőért egy orosz-szovjet ismétlő órát, Hehehe, ez kiskiszasszonyom, még fűtetlen lakásban is ébreszt.

 Nem? Hát, ha nem, hát nem (csöngettyű), vén kurva, dögölj meg a neved napján.

 Na, teccik látni? Egy félig javított óra visszajön, és az ÓRÁS azután a maga kenyerén kénytelen kitisztítani.

 Az ilyen üzletfél csak azt várja, hogy léprecsalja az ÓRÁST olcsón, s azután jön a gorombáskodás, ha az ÓRÁS kötélnek nem áll. (csöngettyű) Szépen lettünk, fiam!

 Barátod Őkegyelmessége volt kedves már leszerepelni itten.

 De föIgöngyöIíttetett a bűnös viszony! Lehelj, kurafi!

 Na, kérem, ugye, hogy együtt vétkeztek!

 Penitenciára, gaz kölök! Húzd föl a regáti kakukkost!

 (csöngettyű)

 Hehehe, távozom. Dolfi bácsival még találkoznunk.

 És ne feledje, fiam: minden változik!

 (csöngettyű)

VIII. AZ ORVOSI RENDELŐ ÉS KÖRNYÉKE

 Sic transit, Gloria mundi

                                (latin)

 AZ ORVOSI RENDELŐ ÉS KÖRNYÉKE (6) szomorkásan forgalmas vidék. Csoszogások, totyogások, bicegések, tolókocsik és gyermekkocsik surrogása, egy sarkon hirtelen elillanó szerelem. Figyeljetek csak!

 A Kukorelly-kastély: ez a bölcsődére és közfogdára emlékeztető épület jelenleg a szociális otthon szívet derítő komplexuma. Ide jártam valaha ebédért, két óriási ételhordóval. Egy Almácskova Marika-barika és egy csodás Piroska Cinoberszkij című kettős szerelem fájó tanulságaival. Hiába, nem lehet egy fenékkel két feneket megülni (haha, a nagy népi megint kibújt).

 Eredménytelen tanulmányi kísérleteim befejezettnek tekintettem. Búmat felejtendő, kiugrottam a Rendből, öt perccel felszentelésem előtt. Ma ezt gimnáziumi érettséginek becézik.

Mivel a reményt vesztett öngyilkosjelölt szíve-joga megválasztania a megsemmisülés módját, úgy döntöttem, elszegődöm egy Bem utcai, Iskolai Szemléltetőeszközöket és Inkvizíciós Kellékeket Termelő Üzembe mindenes segédmunkásnak. Így lettem a segédmunkásosztály tagja.

 Délelőtt papírvágás (ó, Hrabal, ha akkor ismertelek volna!), délben ebédhordás, délután az alagsorban csomagolás, postázás, kocsimosás. Az utóbbi: Stern úr (Isten forgassa!) jóvoltából. Tekintve, Őkelme a főnököm, vita helyett inkább a duzzogást választottam és a vödröt a kefével.

 A pincében az emeleti hölgyek szerint EXPEDIÁLTUNK, Varga Vince bácsi szerint viszont: Az annyuknak a…!

 Csomagolunk, oszt kész! Ők lehet, hogy eszpedálnak, azt is otthó, iccaka, ha mekkaptyák a faszt!

 Me’ mikó nem: másnap münket baszogatnak! (Hogy milyen tájszólást használt a jó öreg, máig ki nem derítettem. Szaftosat, az tuti.)

 Az én annyukom a Habán esp’res úrná’ főzött, oszt ha valamijé’ orrótam a kurva csuhásra, hát este nem vót kurelás. Hú, hogy mi lehetett másnap a plébánián! Hahaha!

 Vince bácsi nyugdíjas ácsmester volt és szőlősgazda.

 Közvetlen a szomszéd házban lakott, és minden ilyen bölcsesség után tábeszes altestével fölbillegett a pincéből (átnézek – mihozzánk), nehogy azt higgyem, hogy csak ide Becsbe (átment mihozzánk és lehúzott egy korsó bort). Feltűnően sok bölcsesség volt a tarisznyájában.

 Nem is győzte mondogatni: Ha, fijam, kétszer mérgyél, oszt eccer vágja!

 (menés, mihozzánk, korsó, vissza)

 Vagy aszongya, hogy: A csomó egy lögyön, né egy csomó!

 (menés, mihozzánk, korsó, vissza)

 Nyolcvannégy évig bölcselkedett, azután egyszer (ment, Őhozzá, de már nem volt jövés).

 Ő bökdösött egyszer: Té fatökű vagy, vagy micsuda? Ném látod, az a szépasszon föntrő, meregeti felid a huncut szömit. Most válik, egy kisgyerök van. Öregöbb, öregöbb. Nincs a még harminc se. Na… Tanítóné vót, de hatna kitelhetett neki, ha eegyütt ide lektónak, vagy minek. Irodista, na!

 (Nem tudta szegény filozófusom, hogy őszépsége tanított engem egy évig, mint tanárjelölt, és talán azért meregeti, mert nem hisz a szemének. A legjobb magyarosa voltam. Mit kereshetek én itt!)

  Na, meg az emeletiek és pincések között komoly társadalmi rangkülönbség volt. Még takarítónőt is külön kaptunk.

  Személyemben. Szép tatáros (kun?) arcából valóban izgalmas mandulák villantak. 

 És mit ad Isten, munkaerőhivatal képében!

 Összeboronál egy kiugrott diákot és egy tanítástól irtózó tanárt egy közepesen fölösleges cégnél.

 Úgy is lett. Már a borona.

 Egy ebédhordó hivatásomat gyakorló, szép kora délben, lábszáramat verdeső kannákkal kézenfogva andalogtam, mikor finom fapapucskopogás ébresztett.

 Túl voltunk a sarkon. Rejtve hiúz szemek elől.

 (Kopp-kopp-kopp.) – Kérem… (Uram, ez ő!)

 – Ugye..?

 – Igen, én.

 – Ne haragudjon, megismertem már az első nap, de nem akartam elhinni… Azután beleolvastam a kartonjába… Hát… Tudja, elfogyott a cigim… A takarítónő meg már elment…

 – Nem gond, hozok… Tessék mondani, milyet?

 – Szavá… Jaj, nem kösz… Inkább elkísérem, úgyis kíváncsi voltam, hol főzik azt a szörnyű kaját. (Lezserül beszél, tetszik nekem, bólintok.)

 – Jó… De nem ciki… A szép tanárnő a segédmunkással lófrál?

 – Nem CIKI… Tojok az ostoba emberekre. Nincsenek!

 – És kik vannak?

 – Kik? Hát az értelmes meg az értékes emberek. …Tudom, miért hagyta ott a sulit… Szerelmi válság… Na, hát én is… Vagyis válok.

 – Igen, hallottam, de maga honnan tud az én ostoba válságomról?

 – Maga már nem kamasz, a válságok pedig kor nélkül válságok, különben nem fogyott el a cigim, sőt! Véletlen az asztalomon hagytam…

 – Akkor ez kész lebukás.

 – Igen. Az. Szerettem volna beszélgetni magával.

 – Lelki fröccs az érettségi miatt… vagy a magyar irodalom jelenlegi helyzetéről való véleményemre kíváncsi? …Esetleg létrehozzunk egy válságstábot…?

 – Ne legyen cinikus, egyszerűen tetszik nekem.

 – Ki? Én?

 – Aha. (A forró por ki-befolyt papucsomba, melegem lett, ez olyan, mint egy buta lányregény.)

 – Megkukult?

 – …Ja, nem… Csak elkések az ebéddel…

 – És én…?

 – …Tessék?

 – Én nem tetszem…? (Az istenit, ez valami rossz film, szakad rólam a víz.)

 (Tudnunk kell, hogy a lecsó, a rántott leves, a paradicsomos káposzta vagy a tejbepapi képlékeny, ugyanez nem mondható el a rántott húsról és a túrógombócról.

 Ó, hogy tud lötyögni két ilyen böhöm edény!

 De a Bem utca sarkán ott az ártézi közkút. És milyen finom tocsogni a vízben. A papucs telefolyik ezekkel a kincsekkel, és nyár van, és hála Kukorelly báró kanadai harsainak, mégis hűvös.

 Lerúgta a papucsát, ő is tocsog. Boldog kis disznók vagyunk ebben a nagy malacokkal dugig töltött ólban.

 Hirtelen megcsúszik, dramaturgia! belém kapaszkodik, őzszemekkel néz, de nem a riadt, hanem a bizakodó őzike szemével.)

 – Nem válaszolt…

 – Nem… Igen… Szóval… De, de igen (nyelek) nagyon.

 – Akkor csókolj meg!

 (Valaki hátulról fejbe kólinthatott, mert szédülök.)

 – Ki? Én…

 (Kacag, nincs jobb szó rá, kacag.)

 – Na, ebből elég volt… (Keze közé fogja a fejem és megcsókol. Jézusom! Finom, kicsit borszagú a szája, ja, ezek fönt mindig piálnak, mondta az öreg. De nem hittem, mert Stern úr mindig balhézott vele, hogy kirúgja, ha mégegyszer… Meg ilyenek.

 Amióta kikészültem a „szakításoktól”, gyógyszerezek.

 Nem iszom, és a bagót is abbahagytam, ezért érzem. Cigi és bor, és valami más, amit még nem, soha, gyönyörű!

 Érzem, hogy fickósodom, hátrálok, hogy ne vegye észre, még jobban rámtapad… Érzem, hogy nagyon is érzi. Eltol.)

 – Igen, igen, de ne most… Sokan vannak… (A fenébe is! Ilyen egyszerű?… De hát én azt hittem, hogy ő egy szent! Ez egy kurva! Vagy én vagyok hülye? És ha valóban tetszem neki? Igen! Ő ilyen, őszinte, természetes.)

 És ez valóban így is volt!

 (Összekoccan a fejünk, nevetés, fény, ajándék, és hűl az ebéd, és nem bánok semmit és a Stern kinyalhatja, végre egy embert ölelhetek, aki maga a tisztaság, egészséges sugárzás.)

 – Látod, buksifej! Kibírjuk estig.

 – Ja… Mit… Dehogy… Vagyis dehogynem… Izé…

 Hát lányos zavaromban nem voltam valami aranyjánosi formában, de nézzenek körül!

 Itt lógott a nyakamban, kérem. Itt, ahol az a nyomóskút van!

 Szemben az orvosi rendelő, ott a szeretetház, látják, ott csikorgott a villamos! (Hol van az már!)

 Akkor ott, igen, ahol most az a konténer áll, ott, ott!

 Éppen egy Zetor húzott el. Micsoda édes gázolaj illata volt, amott egy álmos macska hüttőzött, és valahol… na… Ja, igen, itt pedig egy félig az aszfaltba taposott tejfölösdoboz. Hova a fenébe tették azt is?

 Most meg tessék, nézzék!

 A hársakról életunt levelek potyognak.

 Azon a padon, ahol meg annyit ültünk, fáradt festék pattogzik.

 Július 23. volt, és az a Buksifej én voltam!

 Azt a fát meg ehelyt, ahol állok, direkt kivágták.

 Nem, semmi érzelgős karc nem került rá!

 Gyöngy azt mondta: ne bántsuk, öleld meg itt, azután ő is átölelte. Tudod, ha már nem lehetünk együtt, külön-külön is megölelhetjük egymást.

 Egyszer csak eljövök, és itt átölelem. Akkor téged ölellek megint, és ha te jársz erre, meg tudsz ölelni engem, bármerre is vagyok én a világban.

 Hát nagyon butuska tud lenni az ember, ha szerelmes.

 Hiszen látják! ezt a Kurva Fát, meg az összes kurva fát csak úgy ripsz-ropsz ki lehet vágni!

 Gyöngynek és Buksifejnek három évet engedélyezett a megbotránkoztatott józan ész.

 Az emeletiek letaszigálták, mert Királylány csak a mesében megy a Bojtárfiúhoz. Szerintük.

 A lentiek engem egyszerűen seggberúgtak, mondván:

 Balhénak jó lett volna (nekik), de hogy IGAZÁBÓL…?

IX. A PLEXI CUKRÁSZDA

 Ha egy hős összecsinálja magát, nagyot esik

 szerettei és hozzátartozói szemében

                                                  (Hölderlin)

 A PLEXI CUKRÁSZDA (ld. térkép) egy nagyhírű, időközben elhullt mesterember női ágon vezérelt intézménye. Történetünk idején Elvira mama uralta. Őkelme nemcsak két méterre és százötven kilóra sikeredett, de focivébészerű csúfságát még feledhető minőségű süteményekkel is tetézte.

 Hajdanvolt dicső választékából csupán a Kossuth-linzerre (ld. szobor) volt kereset.

 Nem is lehetett mást kapni a szörpökön, kávén és a fagyin kívül. Igen ám, de hol volt már ekkor Plesz József?

 Hol voltak a leheletfinom, remegő krémesek? A nyelvünkön rémülten dobogó gesztenyeszívek? Hol a szánkban szanálásra váró zserbó emeletei?

 Plesz mester minden süteménye, mintha a félelem édes ihletével épült volna föl.

 Talán csak az oroszkrém tortája volt karakán, bátor, ellenállhatatlan erejű. Híre annak még Berlinig is eljutott.

 Úgy ám!

 És a fagylaltokról már ne is beszéljünk. (De akkor meg mit pofázok itten?!)

  Nos, gyermekkoromban, mikor még Józsi bácsi természetesen élni volt kénytelen, akinek nem lógott a taknya és a cipőfűzője, továbbá hitelt érdemlően (aznap) nem hamisította az ellenőrzőkönyvébe apukája aláírását, akár két tölcsért is kérhetett, még egy gombóc esetén is. 

 

 Bezony, Idegenek! Mi meg úgy vittük ezeket a fáklyákat, mint a büszke, de kiöregedett olimpikonok.

 Mindenki láthatta a Fő úton, hogy Plesz úr megint kiállított egy erkölcsi bizonyítványt. Csak az a szemét zsaruváry jegyezte meg dölyfösen: Mán megint csinálja a maszek a „kukukszlan” propagandát. Rá fog faragni, ezt én garantálom.

 Otthon egyszer megkérdeztem anyát, mi az a kukukmicsoda.

 Másnap a fél iskola orrt törölt, cipőt fűzött és direkt a rendőrség előtt kellett hazamennie.

 Ja, igen! Tanácsomra a srácok cerkával két lyukat fúrtak a fölső ostyába. Haha.

 A PLEXI CUKRÁSZDA kedves, halkszavú tulajdonosa persze nem csínytevésünk miatt tűnt el egy karácsony előtti hajnalon (milyen eredeti ez is). A Nagy Októberire készített (kötelező!!) kirakata tette be a kaput.

 Egy óriási cukormáz sarló & kalapács (ki érti?) fenemód csúnyán olvadozni kezdett, és ezen még az sem tudott segíteni, hogy sűrű, fölfordult legyekkel megszórt, vörös, marcipán földgömb alkotta az alapot.

 A novemberben igen elgyöngült napsütés üthetett szöget a fába, mert lilult fejű várykánk a gutaütés közvetlen határán, végigüvöltötte főutcánkat.

 Kukuszklán, folyatás, döglegyek?

 Vitala elvtárs, most nézd meg. És még az ilyenekért hullattuk a vérünket és haltunk hősi halált!!!

 Rendületlen hévvel kötjük föl elvtársainkat, akik természetesen már nem elvtársak.

 Ezek a fehér hiénák meg élnek.

 Na, ennek a folyatásnak még lesz folytatása!

 Mondták, úgy bevágta az irodája ajtaját, hogy a szekrényről leszaltózott Lennon elvtárs mellszobra.

 A vádiratban szoborgyalázás tétel alatt szerepeit Plesz József bűnlajstromán.

 Persze, nem ezt volt az egyetlen, ily apró malőr szeretett utcánkban.

 Börcsök hentes hasonló tévedés áldozata lett.

 Őt Nagy Vezérünk zsírból készült plasztikája tréfálta meg.

 Lelkes mészárosunk Nagy Kollegája ismert tar fejét teletűzdelte apró, piros zászlócskákkal, és hogy teljes legyen a Mű, egy hegyes drótra fűzött táblát vágott gyakorlott mozdulattal a közepébe: HÁZIZSÍR, KIMÉRVE IS!

 Ez volt az igazi feketevágás, nem, amivel (többek között) vádolták.

 A dologban a legédesebb, illetve a legzsírosabb, hogy a két híres Vé et. a kirakat előtt szemlélte önelégült mosollyal az alkotás menetét. Ám, ahogy közelgett a végkifejlet, úgy színesedett el agyukban a lakmuszpapír.

 Lenin elvtárs frissen ragasztott büsztje csak annak köszönheti létét, hogy egy fürge Fő utcai polgár elrohant a rendőrséghez, és fölkiabált a nyitott ablakba:

 Bözsi! (Már miért ne ez legyen egy titkárnő neve?)

 Bözsikém, gyorsan… a Lenin elvtársat… dugd el!!!

 Azután ezt a jó szokást még sokáig megtartották.

 Goga Gábor szélhámos és ács szerint (akkor még ő is élt), kiépített riadólánc alakult Nagy Filozófusunk szobrának érdekében.

 Két Vénk Valamelyikének a fülébe jutott az is, hogy Mág Tódor, az újságosunk egyszer, mikor valóban kifogyott a Népszabadság című lapból, így választolt:

 Népszabadság? Az már régen nincsen.

 Az biztos, de Mág Tódor se nagyon, azóta.

 Az újvári Néplap 1952 karácsonyi (nem ünnepi) számából idézek. 1 oldal (nem is volt több).

 „A Dialektikus Páternoszter legszebb alkotását, városunk főutcáján, a Sztálin út 70. alatt csodálhatjuk meg, ezen a klerikálisok által bujkálva ünnepelgetgető, de mégis szép decemberi napon!” (Itt megállok az újságcikk idézésében, ugyanis a Plexi, akkor még Margaréta cukrászda, eredetileg a Fő út 56. alatt volt. Hát most vagy odébb tolták a sarokházat, vagy elhúzták alatt az utcát? Egy másik variáció szerint a Nagy Fővezér igazán letagadhatott volna a korából 14 évet. Dehát, mint tudjuk: engedékenységéről nem sokat olvashatunk a történelem lapjain. Most már mindegy! Megette a fene! Olvassuk tovább!)

 „Plesz József, volt munkásnyúzó, nyalókagyáros, szőrös karmai közül kicsavartuk a már ezidáig is sok keserűséget okozó, üzérkedésre és a szegény proletárgyermekeknek könnyet szemébe csaló édesipari boltot! Ma már a Munkásédességkiszerelő Szövetkezet Kekszjegynyomdája foglalta el megérdemelt helyét! Sajnos, az ilyen és ehhez hasonló örvendetes eseménynek még csak az elején vagyunk! Számos, rejtett vagyonunkon dőzsölő, harácsoló és elnyomó népellenség még somolyog a lehúzott redőnyök bűzös homályában!”

 Kó ruszki tandem!!!

 Hogy Cicero (népbarát!) ólatin és premarxista bölcselőt idézzem:

 Minek ég!!! Illetve:

 MEDDIG MÉK!

 Na, de egynek már befellegzett! A bűntanya fölszámoltatott!

 A két utcára néző ablakok Dicsőségtáblát rejtenek! Ugyanitt látható Hermann Ottó, mézeskalács-készítő szaktársunk alkotása, a sztahanovista mézművész, huszonöt reábízott, fénylő arcú, mézescsókipari tanuló közreműködésével, 25 munkaóra alatt elkészítette Generalisszimasszánk 170 centiméter magas mézesmadzag mázát! Bizonyítandó, elvhű, értő kezek alól nem kerülhet ki olvadozó, szétfolyó ocsmányság. Élő bizonyítéka pedig annak is, hogy nem ragadhatnak bele döglött legyek. Generalisszimasszánk eme dicsőséges és élethű szobra jövő nyáron sem fog ücsörögni, és semmilyen imperista légyféle beköpni nem meri! (Az Idegenvezető közbevág: Másnap a nagy díszkivilágításnak köszönhetően a mű ott kezdett el csurgatni, a hol egy ilyen Nagy Hősnek nagy nyilvánosság előtt nem illenék. Ekkor született meg a nép ajkán a „hugyosjózsi” kifejezés. Ültek egypáran ezért is. Szelavi!) Ja, azért a híres Kétvé agya sem kucorgott egy sarokban. Igaz, az első hír után Lenin et. lekerült ismét az őt megillető helyre. Sajnos, rövid időre!

 Na, szóval amint azt a néphagyomány máig őrzi: díszkivilágítás ki. Igen ám, de akkor a decemberi szürkületben nem látszott semmi. Díszkivilágítás be! Hát akkor meg megint rájött Hősünkre a folyatás. Hű, a nemjóját! KI-BE-KI. Nem jó. Az izzók (két 25-ös) hamar dezertáltak. A falban is föllépett egyszer egy sötétben gyújtogató ellenforradalmár.

 Másnap nem is ébredt a Fő, bocsánat, Sztálin úton vagy négy állampolgár. Rossz nyelvek szerint megunták a nagy éjjel-nappali sürgölődést, és átköltöztek egy nyugodtabb kerületbe.

 Többieket az Andrássy út táján (soha többet nem) látták.

 Azután Somogyi Adolf órásmester, kinek szintén vajjal a fején kellett lopakodnia setét mellékutakon, hogy szerezzen valami picike kis jópontot, előállt.

 – Ura… elvtársak… esetleg… namár… ugye… mi lenne, hogy világítás maradván, olvadékonyság se üsse föl a fejit… szóval a Nagy Fölszabadító elvtárs… hehe, már bocsánatnak legyen mondván… szóval… úgy gondoltam… tuk… jegeljék le a… khm… becses alfelét.

 Miután a Két nagy Vé gratuláltak egymásnak az ötletért, Dolfi bácsit pedig seggbe rúgták, beindult a gépezet.

 Először beüzemelték a télen alvásra ítélt cukorgyárat, lévén egyedül annak van jéggyára. Aztán mozgósították a legmegbízhatóbb aktivistákat.

 Éjjel-nappal hordták vászonvödörben a jeget és vitték a kásás vizet. Elébb vízhatlan guminadrágot húztak a Nagy Honvédő sokat látott valagára, és abba tömködték az összetört hűtőanyagot. Ám, mint közismert, a zúzott jég gyorsabban olvad, mintha nagyobb darabban hagyják, ekkor aztán Máté Károly, föltaláló és matek-fizika rendestanár, ihletet kapott.

 Baranyi kovácsmesterrel kalapáltatott egy öntőformát, mely a Hős Vezető seggének hű lenyomatát vette föl.

 Ebben fagyasztották a vizet. Az igaz, hogy ettől (a vízfelfogó tartály és az elvezető cső miatt) úgy nézett ki Legfőbb Hadurunk, mint egy infúziós teve. De több is veszett Battonyánál, legyintettek helyi hatalmasságaink (mind a ketten), és megelégedetten tértek kies palotáikba.

 Ám nagyon elkalandoztunk a múltba. Folytassuk a PLEXI történetét.

 Ha most, hölgyeim és uraim, betekintünk az ablakon, a kasszában az a kissé molett, ám annál szebb asszony (mondjuk úgy, még mindig kívánatos hölgy) Plesz Zsófika. Híres, de tragikus sorsú cukrászunk egyszem leánya.

 A PLEXI CUKRÁSZDA valójában neki köszönheti a nevét, hiszen mint már említettem, Margaréta volt a neve a dicső államosításig. A Méz-máz ötvenhatban föloszlatta önmagát. Ötvennyolctól Sarokház eszpresszó (minő ötletesség az óvári Vendéglátóipari Vállalat részéről!). Napjainkban a jogos tulajdonosok birtokolják ismét. Igaz, olvas a hölgy, de régi barátságunk kedvéért talán leteszi. Ám, amit majszol, az valószínűleg kacsazsíros kenyér, azt nem fogja letenni.

 Ahogy én ismerem…

 – Pá, fiúka… vendégeket hoztál? Aranyos tőled, remélem, fölkészítetted őket a választékra. (Persze, hogy rág.) Mindjárt jön a Cinókád és fölszolgál. (Harap egyet… hamm, nem teszi le, mondtam. Az istenért sem.) Fiúka… Nézd, megint kacsazsírral kenem meg a kenyeret. (Na, ugye mondtam.) Te, hallod, nagymama lettem, az a böhöm Kata megint bebabált… Jaj, szegény apu, mennyit balettozott… Még asszonykoromban is… Te, ne tudd meg, Anyám kilencvenkettő, de még mindig süti a Kossuthot. A világ minden kincséért nem áll le… Cinókád meg reformot akar… Képzeld, nem zongorál az istennek se… Fiúka, dumálj vele. Cukrászatot tanul egy zongora-, érted, egy zongoraművészeti diplomával. Nagyapja lánya… Három éves volt, amikor Apukát elvitték, de még most is emlegeti… Ne tudd meg, isteni (harapás-nyelés), rögvest elolvad a kenyérkén… Jaj, régen is Apu mennyire haragudott a falánkságomért… Csendes ember volt… Halkszavú, de ezért mindig ordítozott: Olyan tehén leszel, mint anyád!… Én meg csak kentem, zutty rá a lángoló pirospaprika, só… aztán hami. De szerettem azokat a barna illatú estéket. Aktuális kedvencemmel a hónom alatt, usgyi, be a szobácskámba, aztán olvastam hajnalig. Volt, hogy négyszer-ötször is kilopóztam a konyhába… Apuka meg a szobájukban, félálomban dörmögi… Elvira… hallod… fiam… Hallod, már megint kenyi, már a hatodikat kenyi… Én meg bekiabáltam, nem is igaz! Csak az ötödiket… (kislányosan kuncog) …Szegénykém… Aztán usgyi, vissza könyvecskéhez… Jaj, tudod, úgy paprikás-zsíros kézzel lapozgattam… Hihi… Így aztán a lapok alján mint egy-egy véres pecsét, virított minden könyvecskémen az olvasás és a zsíroskenyérke szeretete… Nézd meg…. nézd meg, ezt is (Orrom alá dugja a pultra letett könyvet. Hát valóban egyedi. De legalább nem kérik kölcsön.) …Fiúka, beszélj vele… (Közben bejött Plesz Krisztina, alias Cinó, és mérhetetlen sok linzert szór szét, majd kávét locsol. Int és tovább pusztít a vendégek között.) …Tudod, egyszer apáca akartam lenni. Ne tudd meg (mindig mondja, de attól félek, megtudom) …szóval apáca akartam lenni, aztán Apukáék beadtak gyógyszervegyésznek… mégis kávéházas öreglány lettem… Beszélj vele… Ne kergüljön meg már teljesen… Mindjárt negyven éves… Apa nélkül neveltem mind a hármat… Aztán nesze… Katalin drága átment szülőgépbe, és akkora, mint egy ólajtó… Józsika Párizs mellett egy kis profészekbe vendéglős… Dehát a nyáron voltam kint… apám… (csóvál) Ne tudd meg…. Szart ér az egész… És itt ez a hülyegyerek… Inkább… Áh… Na, megyek, lekenek egyet (visszafordul) Nem neki… Te… nem lehet, hogy a Pista halála ment az agyára… Megtudta valahogy, hogy nem baleset volt… Látták, amikor a falon kioldotta magát… és leugrott… Emlékszel, milyen gyenge idegzetű volt… Nem is értem, hogy vették be a klubba… Óh, istenem… jungfrau… Igen, igen, itthagyott egy jungfraut… Egy meggárgyult fiatal özvegyet… Istenem, mindig kérdem… miért is nem te vetted el… olyan nagy volt a szerelem… mégis azt a nyifnyafi kisbulgárt izélgetted… (Átint az utca túloldalára. Valóban ott lakott a kisbulgár.) … Miért… miért… megmondom, és ilyenkor a fejemet verném a falba… (Nem eredeti ötlet, de hagyom, tudom, mit akar mondani, hagyom, így hamarabb elmehet kenni egy kenyérkét.) … Hát azért, mert én hülye azt hittem, ha tiltom a találkozóitokat, nem szédítheted a tingli-tangli zenekarodba… Jaj, inkább könnyűzenélne… csak játszana… (Mikor a muter kiér, fogadjunk, hogy idejön régi idők szép kedvese. Mit mondtam!)

 – Szervusz. – (Nem köszön, úgy tűnik, a korábbi legyintéssel letudta a protokollt. Rám vicsorog.) Mi volt ez a nagy etyepetye az öreglánnyal? Megkérted a még fiatalos özvegyasszony cukormázas kacsóját?

 – Ellenkezőleg (ravaszkodni kell, ravaszkodni. Ez nemcsak okos, de gondolatolvasó is) – engedélyt kértem a főnökasszonyától riport készítésére egy fiatal vállalkozóval. (Macskásra húzza gyönyörű zöld szemét. Ilyenkor veszélyt érez, tűzvörös sörényéből szikrák pattognak, tündéri szeplők izzanak föl az orra körül. Ajaj, taktikázni kell.) Nos, milyen taktikát választ a firkász… (Hát persze, hogy gondolatolvasó, már kölyökkutya korában is mindent kitalált, a fenébe is…) Ne káromkodj!

 – De hát még meg sem szólaltam… Na, jó, kezdem. Először is, miért nevezik kiskegyedet Cinónak, mert ha értesüléseim nem csalnak, meglehetősen szép neve van.

  – Meglehetősen (vált) te, hülye, hát nézz rám. Azon túl, hogy te kereszteltél át, és a Cinó mégmeglehetősebben szépnek tűnt (nyel egy kapitálisan nagyot, hátra veti egetverő haját,      szippant egyet, ez a sírások elfojtására bevált módszere volt már akkoriban is) akkoriban… is. 

 – Mit?

 – Mégmeglehetősebben tetszett nekem ez a név… akkoriban (pici szünet) is! Na, ennyi elég, szerintem (menne), dolgom van.

 – (Lenyomom egy székre.) A kisasszony el van kérve. (Fiúsan ül, két gyönyörű zongorabillentyűkre termett kezét combjai között lógatja, ebben a tartásban egy kicsit előre kell dőlni és a fejet fölemelni. Így csak cinó tud ülni.  Ilyenkor ellenállhatatlan.)

 – (És most is az.) Szép vagy (mondom).

 – Persze… nagyon… (Fintor, olyan cicás, hirtelen fölélénkül.) Különben is már nagyon utáltam, hogy Krisznek vagy Tinának, vagy ami még iszonytatóbb volt, Tinukának szólítanak, mert az, hogy Krisztina, az a legtöbb húgyagyúnak hosszú, tudod, hogy akkor szerettem beléd, amikor egy próbátokra Kucsával (a szülőgép nővérének becéje, ha jól emlékszem, ezt is én eszelintettem), igen, ezt is te adtad neki, te nagy pöcenévköltő… Te, szóval belógtunk egy próbátokra, és te a dob mögül lekiáltottál a sötét nézőtérre, hogy ki a picsa mert bejönni (Most először mosolyodik el. Természetesen Cinó mosolya is gyönyörű.) Én meg, miközben majd bepisiltem a megtiszteltetéstől, hogy a nagy dobos megszólít, összeszorult torokkal és combbal fölvisítottam (Most ugyanúgy fölkiált, többen vezetettjeim közül felénk néznek.): Hát csak két picsa! A Krisztina meg egy Katalin! Mire te: Ja. Akkor jó. De hosszú a nevetek! És ilyen szép keresztnevet csak natúr szabad használni, a legtöbb húgyagyú becézgeti, letetted a dobverőt, de nem álltál föl. Nem láttál bennünket, hát, picsák, figyelem! Amelyik a Krisztina, annak milyen színű a haja? Piros, üvöltöttem vissza, oké, akkor te Cinó leszel a keresztségben, és a testvérpicsa milyen alakú? Jó kövér, harsogta föl Katalin, gratulálok! Akkor te Kucsa leszel, tizenhárom éves kis hülyék voltunk, illetve Kucsa tizenöt, és végtelenül boldogok.

 Hé, picsák, a jó kövér és Katalina, akkor ti a Plesz-lányok vagytok! Hát persze, ovis korunk óta ismertük egymást, csak te mindig olyan különleges voltál, észre sem vettél bennünket, üvegek voltunk… Na, határtalan csöndet öltsetek magatokra, és akkor leülhettek, óriási dolog volt bentmaradni egy próbátokon, úgy emlékszem, a Bor Béci, szegény Pist, meg a Csámpi… csórikám, ő is meghalt, ők egy páran az ős-tisztelők maradhattak csak bent, de sokszor őket is kirugdaltátok, bennünket ezután soha, azt hiszem, kabalának tartottál bennünket ott. Ja, és a Kisvita…

 – (értetlenül nézek rá) Kicsoda?

 A Kisvita, az a szemüveges komcsi csaj, az volt még mindig véletek. Mi baromira utáltuk. A nagyapja állandóan csaholt. Mindenütt üvöltözött, hogy az unokáját megfertőztétek ezzel az imperialista zenével. Járkált mindenhova, de nem tudta elérni, hogy kirúgjanak benneteket, sok disznóságot csinált ötvenhatig. Apókát is ő vitette el…

 – (közbeszólok) Meg a Váry.

 – Igen, főleg az a szemétláda… Haha (ismét nevet!), tudod, hogy most nyugdíjas temetőőr a főkapitány eetás?

 – (bólintok) Tudom, csak az a szemétség, hogy még ott is fölül van, ahelyett, hogy elköltözne (gyenge vigasz volt a sírőrré való előléptetése, mi is megkaptuk tőle a ziki-zakit).

 – Na, ez a Váry meg a Kisvita nagyapa, ők voltak akkoriban ketten a nagy triumvirek.

 – (rászólok) Na, a Kisvitát ne bántsd, rendes kiscsaj volt… minden bulinkon ott lébecolt, egyszer valahol szigetcsépen vagy hol játszottunk és eltévesztette a dátumot, egy nappal előbb ment le, ott aludt a kultúr előterében, mínusz tizenötben, de megvárta a koncertet.

 – (megadóan) Tudom, kórházba is került, olyan tüdőst szedett össze. Miatta jöttünk, Kucsa meg én hévvel vissza, negyven fokos lázzal, a kocsitokban hoztátok haza… Jó, hát ő tényleg rendes volt. Meg a faterja is, azt mondják, én őrá nem nagyon emlékszem, ötvenhatban lőtték le. Az is jó fej volt… azt mondják.

 – A Goga Gábor. Az lőtte le. Egyedül, és éppen a Kisvita miatt. Merthogy a Vitális összeállt a Goga nőjével, amíg ő sitten volt. Őt is a Váry vitette el, igaz, nem politikai ügy miatt.

 (Most bedobom a horgot!) Visszatérve arra, hogy a Plesz Cinó jó lett volna művésznévnek…

 – (Elvörösödve fölpattan, szeme szikrázik.) Ne, helyben vagyunk! Szóval az öreglánnyal mégiscsak erről pofáztatok! Miért nem vettetek be a zenekarba! Miért kellett nekem komolyzenézni? Nem akartam zongoraművész lenni! Kevés voltam hozzá! Érted? Éreztem, hogy kevés!

 – (kockáztatok) Krisztina, jó zenész lettél volna… (A Krisztinára megdermed, visszazöttyen a székre.)

 – Volna… volna, mint a villamos meg a nagymuter…

 – Tehetséges voltál, ezt te is tudod…

 – (Rákönyököl az asztalra, most nem kisfiúsan ül, inkább olyan fáradt-kurvásan, de ez is pazarul áll neki.) Eegen… de nem annyira, hogy legyen pofám kiállni egy rakás hülye fúrtfülű elé.

 – (Megpróbálom békíteni, elő az érzelmes „altommal”.) Cinó… Cinó, kedves…

 – (kegyetlen zöld kés, méghozzá kettő) Ma már Krisztina vagyok, oké?! (gyilok, tőr, baziliszkusz) Magának pedig özvegy Szalóczyné, Plesz… (elhal) Cinó…

 – (lágyabb húrok pengetése, próba-szerencse) De akkor legalább tanítanál…

 – (élesen közbe) Nahát, ahhoz meg végképp nem van tehim, és türelmem meg végképp nem.

 – A diploma után egy évig koncerteztél… hát azért….

 – (összerázkódik) Jézusom! Életem legkeservesebb éve… Tudod, akkor gyűlöltem meg anyámat igazán…

 – (látszólag fölháborodok) De hát ilyet nem mondhatsz!

 – De, de, de! Gyűlöltem, és gyűlölöm ma is! Gyűlöltem, mert zongorázni taníttatott! Gyűlöltem, mikor láttam a kollegáimat koncertek előtt, ahogy jönnek magukhoz ölelt hangszereikkel, és ragyog a pofájuk, gyűlöltem, amikor árván és üresen kell ténferegnem, amikor ők már hangolnak, befújnak, én meg a végén beszédelgek és egy többnyire idegen, teljesen ismeretlen dög elé tottyanok, még azt a kurva széket is mások állítják megfelelő magasságra, mert leadják a méretem előre, és különben is, hogy nézne ki: az est hőse, aki tekergeti a volánt, netán még a kocsi alá is bemászik, megnézni, jól áll-e a fékpedál meg a gáz, majd fölemeli a motorház tetejét és fejét vakargatva töpreng, most beköpte vagy nem köpte be a basszusgyertyát egy előző Chopin-futam, hát nem… nem, köszi… (végtelen bánattal) És tudod, mikor turnéztunk, és szálltak ki sorban, óvatosan maguk elé tartva a hangszereket, és csak azután foglalkoztak a böröndjeikkel, mint a bányászok bányaomláskor – ha sikerül lyukat vágni a mentőknek, először a szerszámokat adogatják ki és csak azután jönnek a munkások (könnycsepp), na, de én egy zongorával… (letörli, fölvidul) Te, akár hiszed, akár nem, Jolánkával, tudod, anyám dilis barátnőjével akartam varratni egy zongoratokot, és amilyen buggyant ő is, én is elkezdtünk szabásmintákat vagdosni óriási csomagolópapírokból, Pisti… Látod, már én is becézek… amíg élt, István volt, ahogy illik… most meg Pisti (finomat szippant pici pisze pulykatojásán). Na, szóval azt mondja, amikor a halom papír között ránk talált… ha ti nem vagytok elmeháborodottak, akkor varratok magamnak egy jó erős hegy-tokot, két füllel, öt nap múlva leugrott…

 – Lezuhant… Cinó… Baleset volt…

 – Leugrott! Érted? Leugrott, miattad és miattam! (ordítva, már az egész cukrászda talpon, hű, de ciki) Igenis, miattunk! Érezte mindig, hogy akkor sem vele vagyok, ha tövig bennem van! Depressziós volt… Érted! Begolyózott… Csak a fasz társai nem vették észre! Sem az orvosok, se az edző! Senki! ÉN SEM! Egyszer gyárkémény-festést vállaltak, és akkor már megpróbálta, ott kísérletezett ki egy olyan hurkot, amit a társak nem vesznek észre… És leoldhatja magát anélkül, hogy a többieket veszélyeztetné, készült rá! Értsd meg! Készült rá… mert nagyon szeretett… Én meg sajna… Miért? Miért van, hogy mindig, mindenki mást szeret…?

 – De Krisztina, én…

 – Peerce, te is! Tudom… Csak nem elég. Úgy voltál, mint én a tehetségemmel, én voltam a te zongorád… Te meg az én Szalóczy Istvánom… Amikor ő lezuhant, te kizuhantál belőlem… (keményen) Én pedig cukrászasszony leszek, és ha még egyszer bejössz ide, cián kerül a krémesedbe… Értve?! (Megpördült és eltűnt a pult mögötti ajtón.)

 – KEDVES IDEGENEK, MEHETÜNK! MÉG VAN A PROGRAMBÓL JÓCSKÁN.

X. AZ ÉTTEREM

 Én már régen rádiót hallgattam, mikor azt Popov elvtársék föltalálták.

                                                                                  (Vári Vendel, nyugdíjas)

 – A világ minden táján ismert az én töltöttkáposztám.

 – Nem vonom kétségbe, de ez vaníliás ízű volt, és valamilyen lekvár volt a tetején.

 – Természetesen. Így készítettem.

 – Jóember! Lehet, hogy így készíti, de én hánytam tőle.

 – Hányt, hányt! A világ minden táján hánytak tőle…

 Viszont ismert.

                           (Ö. I. és a Várpatak étterem főszakácsa között)

 Olyan vagyok, mint a növények.

 A növény, teszem azt, egy fa, a mélybe ereszkedik, csupán azért, hogy fölül zöldelljen, virágozzon.

 Nem állat, aki elfut fölötte vagy elszáll messze tőle, vagy belébújik és fúrja, vagy alatta áskál.

 Nem ember, aki csak vár-vár csípőre tett kézzel és hümmög, meg tapicskál, és ha már mindezt megunta, sokat mondóan gyönyörködik lángjaimban.

 De nem Isten sem. Nem.

 Állok egyhelyben, szívom föl a mély értékeit, zöldelek, sárgulok, lehullok, kivágnak… De!

 Én forgácsaimban is az leszek, aki Vagyok!

                                                                  (A Művész, aki csak az Étterem söntéséig szokott beájulni) 

 A VÁRPATAK ÉTTEREM (7) (régen: Uricasino) az én szerelmi Bermuda-háromszögemben lapul. Mit lapul! Fizetésnapokon nincs is!

 Tisztára a földalatti mozgalom. Bármelyik feleség urát jön keresni: hát pont az ő ura nincs ott!

 Na, de bezzeg mostan hangos! Hallgassunk csak be!

 Az ablak mellett közvetlen a bejáratnál csak az avatatlanok, betérők, amatőrök.

 Az igazi társaság, maga a Fő utcai Történelmi Társaság, hátul a legendás Kukorelly-asztalnál darvadozik. Vitaindító:

 Imre Miklós (festőművész, címfestő, nyugdíjas. Hipertónia, érszűkület, máj-epe stb. Csak fehérbort): – …Nahát elég az hozzá, hogy Vitala, ötvennyolcban utcát kapott. Most meg átragasztózták olyan piros szigetelővel… tudjátok… Na, és kérdem én… Na? Ma reggel egy új tábla. És mi van… illetve ki van rajta…? GOGA… Az van, hogy GOGA UTCA!!! (általános morgás, székcsiszatolás) …És én hülye, még én adtam a szalagot! Hát jó, jó, a Goga jó srác volt valahol… Jó haver, de a Kis Vitális, DISZ ide, KIMSZ oda, rendes gyerek, Goga meg, ha elutaztál, ő meg itthon maradt, elbúcsúzhattál sima homlokodtól… Még te sem, Váry elvtárs… te meg az Öreg sem lőttetek annyi agancsot, amenynyit ez kényelmesen összesprickolt. Vitala gyerek volt még és tanulni akart… Nem igaz, Máté bátyám? Te tudod, tanítottad! És ne haragudj, Katám, ha a kölök nem kergül meg, és bocsáss meg, neked is több eszed van… ma azt az utcát meglehet, Julius Caesarról nevezték volna el. És akkor megmarad két haver és nincs ragasztózás. Vagy ha Miklós, előbb érkezel… Tudom, zűrös napok voltak… Úgy emlékszem, kötszered sem volt… Hehe, a kedves feleséged persze, te akkor láttad őt először, szóval a Vitala akkori és a te mostani feleséged, a kombinéját tépte le. Sajnos, későn… viszont ti meg egymásra találtatok. Hát mit nem tesz a történelem!

 Doktor Horváth Miklósné, szül: Világos Katalin (vállalkozó, kötöttáru, divatáru, egy első házasságból származó leánygyermek anyja): – Először is, az a szemét sitten volt, másodszor semmi joga nem volt hozzám… neki mindenki kellett! Nem vártam rá! Hozzámentem Vitácskához. Kész! Szerettem őt. Gyereket szültem neki. De én most odamegyek, és tíz körömmel kaparom le azt a táblát! És igenis, ha nincs Miklós, nem is tudom, mi lett volna velem. Támasz kellett! És ha nincs Miklós, az a moslék Goga megúszta volna. Hát volt, aki itt volt akkor!!! Nem? …Bertalan! …Művész úr! …Te is itt ültél! Bejött az a szemét egy stukkerrel és hadonászott… Azt kiabálta – most hullanak a csillagok! Itt az idő ezeket a csillagászokat is megritkítani! Na, hol az a kis vörös! És akkor beleeresztette az egész tárat… Istenem… Én meg elrohantam orvosért… Láttam, valaki jön ki a rendelőből… táskával… Hívtam, jöjjön azonnal… Vér, sok vér… Kérem, siessen! Azt mondta, asszonyom, maga nem látott annyit, mint ezekben a napokban én, és nincs se kötszerem, se gyógyszerem! Hát ez volt Miklósom. Persze, jött. Letéptem a cuccaimat kötszernek, aztán félig meztelen átrohantam a Pleszékhez… Tudjátok: Zsófi gyógyszerészetet tanult… Azt mondta… Látod, Kata, ha… bocsáss meg, Váry, de azt mondta… látod, Kata, hogy ha az a gyilkos Váry, meg a drágalátos apósod annak idején nem tesznek bennünket lehetetlenné, most lenne gyógyszerünk… de nekem sincs… A pici Kriszta lázas, és nem tehetek semmit, csak borogatom… Borogass te is. De aztán bement… talált valami kis jódot, és adott egy lepedőt…

 Sajnos, már csak szemfedőnek… Gyermekkorunk óta lazán utáltuk egymást Zsófival, de akkor keményen meggyűlöltem. És tudjátok, miért!? MERT KÜLÖNB EMBER VOLT, OTT, ÖT PERC ALATT, MINT ÉN ÉS TI, ITT MIND, MIND, EGÉSZ ÉLETETEKBEN!

 Benedek Bertalan (asztalos mester, szemtanú, kisnyugdíjas. Rumot sörrel, ha ötöt mutat, hármat kap): – Édes Katóka… Ne idegesítse föl magát, kedves… mert kérem, az a helyzet, már nem tudjuk kikaparni őket… Legalább is nehezen… Lekapargatni táblákat, azt igen… azt lehet.

 Máté Károly (fizika-matematika szakos tanár. TIT-előadó. Amatőr csillagász. Özvegy. Fehér fröccs): – Hát, kérem… Ha egy összeomló csillag… khm… tömege elegendően nagy, akkor a belső és külső részek között megfigyelhető az úgynevezett idődilatáció. Ennek megértéséhez képzeljük el, hogy ebbe az objektumba beleejtünk egy zsebórát, de eközben a megfigyelő, még a Somogyi Dolfi is, kívül marad, akkor a Dolfi szerint az óra teljesen normálisan viselkedik. Ám a megfigyelő azt tapasztalhatja, hogy az óra valójában lassabban jár… khm… mihelyst ebbe a gravitációs lyukba esik… Ezt, fiam Birtalan… rajtad kívül egyedül a Vitális értette meg… Amikor megkérdeztem, miért akar éppen csillagász lenni, elmerengett, és azt mondta… többek között a csillagok miatt, de közrejátszhat az a tény is, hogy a családban már minden volt, asztronómus még nem. A hiánya itt van, de ő maga nem lehet itt. Egy tanítványomról végre utcát neveztek el, most meg a gyilkosa kapja. Hát hányszor lehet megölni egy embert?

 Benedek Bertalan (mint fent): – Édes tanárúr… Ne idegesítse föl magát, kedves… mert kérem az a helyzet, ha meg mégis kikaparnánk őket, a Lalikát kihantolnánk, a Goga Gábort meg mellé, és… ugye, akkor megláthatnák, hogy ki a győztes… Nekem például Goga úr mindig lecsalta a legszebb belga kékeimet… meg de hány szép postát… Egyébként az a Sztalin az ellenség legyőzésének művészetéről írt. Én a barátaink legyőzéséről beszélek. És örülök, hogy a Béke utca megint Alsó-sor lett, mer’ ugye nekem úgyse jön levél, hacsak a tüdőszűrő-papír nem az. Ami igaz, igaz, a kommunisták rosszalkodtak eleget. Na, Isten-Isten!

 Váry Vendel (rendőrkapitány, KTSZ-elnök, személyzeti oszt. vez. [cukorgyár] csop. vez. [tejért], jelenleg sírgondozó, nyugdíjas. Az MSZMP tagja, mindenivó. Főleg potyán): – Na, ezt már nem hallgatom tovább! Volt, amikor jó voltam nektek, mi? Lepucoltam egy-két padlást, hogy ne dögöljetek éhen. Kitelepítettem, hogy legyen lakásotok. A Goga bűnöző volt, és kész. Mi a most úgynevezett Forradalomban szerzett érdeme? Hogy megölt egy ifjú kommunistát? És vajon hányat, ha még utcát is kap! Ti is fölháborítónak tartjátok a Vitala elvtárs detronizálását!

 Akkor meg mit Sztálinoztok… hah… ez a … ez a … ez a kis senki tisler meg már kommunistázik is, itt, az én asztalomnál! Demokrácia! Akkor is az volt, ráadásul Népi! Lehet, hogy sok minden nem volt, de azt olcsón meg lehetett venni. Most menjetek a szupermarketotokba…

 Demokrácia! Jó! A Goga ötvenhatba idetolatott két vagon élelemmel, de vajon hogy szerezte? Mi?!… Honnan szerezte? Mi? Bűnöző volt! Én csak tudom. Ötvenkettőben is hétszer vitettem el. Ötvenhatig alig volt kinn, aztán persze a csőcselék kihozta! Te, meg Világos Kata, vigyázz… vigyázz! Vituska így, Vitás csak úgy. Ki se hűlt Vitális elvtárs, már usgyé! Be a doktor úr ágyába! Mikor voltál a temetőbe… mi? Nála. Kint. Most se: Halottak Napján. Néztem! Én mindenről tudok, ami a temetőbe fennforgás! Neked csak a doktorné cím kellett, hogy most a kötöttáru üzelmeidet elegánsabban folytathasd. Mondta mindig Bandi barátom: Vendikém, csak a Virágos Katától mentesülne a család. EI is vitethettelek volna, de hát a barátom, elvtársam menye! Mit szólnának az apparátusban. Csak miatta… csak miatta, meg a Kisvitális elvtársra való tekintettel úsztad meg. Én már csak tiszteletből is megkapálom a sírját. Koronkint egy-két régebbi temetésről átteszek egy kis virágot. És a lányod? Utoljára akkor volt kint, amikor annak a Pleszlánynak habókos férjét temették! Még én szóltam rá, mikor ment kifelé a díszes kompániával. Merthogy ott voltam egy fa mögött. Mondom, Katika, hát édesapád…? Jaj, Venci bácsi, akartam, de olyan rég voltunk Anyával itt, hogy nem találnék oda. Mondom: arra a negyedik sor, aztán balra az első. Gondolom, a nevét még tudod, úgyhogy akkor megtalálod. Köszönöm! És elfutott az ellenkező irányba, vigasztalni azt a kis vörös ribancot!

 Na, jó, másnap kijött, de akkor is lecsaptam rá. Hány csokrot hoztál?! Mert hogy, ha jól emlékszem, van itt egy másik sír is. Na, akkor kettészedte a virágot, én meg megmutattam a nagyapja sírját. Tudniillik, a munkásmozgalmi soron van eltemetve. Terveztük, idehozzuk a Kisvita elvtársat is, de hát, hát, jött a Demokráciátok! Tudom, tudom, gyűlölted az apósod, de az unokája az mégiscsak a rokona. (Időközben megérkezik Somogyi Adolf órásmester és jégnadrág-föltaláló. Neki is jut hely.) Na most, visszatérve… Ott van a magyar demokratikus rendőrség alapítója, Münnich Ferenc elvtárs. Annak is le kellett venni a tábláját. Meg ez a szobormizéria! Baj lesz ebből, én mondom. Nagy BAJ!… Na, Dolfi, jó, hogy jöttél. Mit szólsz?! Te ott laksz! Te aztán illetékes vagy! Hát megőrültek ezek?! Hát a Vitális elvtárs ártott valakinek is? Hiszen tanult, jóformán… ifjúkommunista volt még!

 Somogyi órás: – …Hm… Hát igaz… Kérem szépen, igaz. Egyszer például olyan óraművet csináltatott, ami követi a Föld forgását. Ez az úgynevezett szinkronmű. Ezt kérem szépen… Máté bátyám, te tudod, neked is én reparálom… Szóval egy olyan óramű, amit komoly megfigyelések végett a csillagászati távcsőre van hivatva szerelni.

 Váry: – Meghibbantál, Dolfi? Én most a táblacseréről beszélek…

 Somogyi órás: – Hát, igaz, igaz, hogy büszke voltam egy olyan utcába’ lakni, akit ismertem… de hát most ez a módi! Aki nem volt igazán jelentős személy, és ugye, kisbarátunk az utcáját a Papának köszönheti! Szóval, ezeket az utcákat visszakeresztelik a háború előtti nevükre. Ha annak idején, a vita tárgyának apukája, az éppen eleget emlegetett Vitális et., félrefog és nem sikerül azt a bizonyos szárnyasbombát szétszedni, nem robbant volna ekkorát a templomi csöndben… a HÍR (Mit… micsoda… hogy… de hát… miért, mi volt a neve??) Gólya utca volt az ezer éve, vágta ki peckesen órásunk. Oh, az Isten verje meg, Imre Miklós (ez Váry), mi itt marjuk egymást… sértegetjük… ítélkezünk… És ez a hülye, nyilván (megint) tökrészegen, félreolvas egy egyszerű madárnevet… (őrült zsivaj) Hát, ez az, kedves vezetettjeim. A beszéd a félreértések forrása. Amióta világ a világ.

 – Látod, így rúgnak seggbe egy művészt. Csupán mert elvetélt.

 – Höhö… Megvallom, be voltam baszva… Semmi gond. De figyelj, barátom. Akkor mi van? Ha hazamegyek, mi van? Ha elmegyek a hajnali Operaházhoz, mi van? Kijön egyetlen egy kis radamesz?

 Ki jön ki, mi?

 A MIKI? De ha hazamegyek, mi vár? Megmondom:

 Az ágyam, meg a polcom… az

 A polcon… üres üvegek meg

 A művész: festőszeretője,

 lentlenn olyan,

 háztartási terpesz,

 egyiptomi balfasz,

 és a szüntelen lakk!

 Akkor egy bögrébe: szálanként összeszedett

 ecset,

 egy rakás zsidós rongy,

 bőregér szintű halott festék,

 hiába megvakított paletták,

 levakarhatatlan, föl nem

 robbant aknák.

 Egy halom kikeverhetetlen

 vágy,

 soha képpé nem álló Kép!

 És SOHA színné nem váló FÉNY!!!

 Este részegen az ágyba, reggel tisztán a csatába.

 Aki nem hiszi, menjen a picsába!

 Ezután Váry elfti hadonászott nemlétező oldalfegyverével.

 (Egy nem létező szolgálatot adott, és már nem létező áldozatait hívta tanúnak.)

 A kompánia bőröződik, talán október van.

 Nem létező órák rugóival bajlódik Jégnadrág Adolf.

 Sörnyálból teker fáslit a szép asszony.

 Az ura asszisztál, ő kötelező morfinista, humanista.

 Egy seggbe az erőmet. (Úristen, ezt már hányan le…)

 Nem létező szikéivel, pikáival, lancettáival.

 Hadba indul a kisbornyú.

 Baszd meg, a műtőasztalt belevarrtuk a betegbe!

 A csönd fölerősödik, és amikor már elviselhetetlen: betoppan Vitális elvtárs, egy csehül kitalált fémhordót cipelve…

  – Drága Zsóka… ezt a meglepetést! Ezt, ameddig tart… Nagy ibolyát a fiatal úrnak… Díszkiadás, drága asszonyom… Díszkiadás, éppen két méter… Igazi lakótelepi… Most igyál bele, nee… Gőz, füst, gáz, lötty… (Marika jön be) Holauram… Cinó hol van?… Gyöngy úszik egy sarokban, amolyan buksifejű fuvarossal… Vízügyi mérnök?… Vári(y) úr Zsófikát ölelgeti, magának megmondhatom, egy rámbízott sírt kiraboltak… Legalább is igen föl vannak dúlva… Puszika, pici, puszika… legalább egy spinózát… Nézze, ez alig zsíros a sarkánál… Nem nemzetiszín szalagot tessék!… (Okos Tóni jön) …Nem értem, nekem te ne pepinolj! …Tegnap is a kurvádnál voltál… Nem jön be a Bartók… Nem-nem… Gödény… Fiam, lehet, hogy keresnek, hívd föl Palit, az ügyelet, az ügyelet! …Volt egy pacal, a kenyér… kettő, kérem tisztelettel, az annyi, mint… KI NE MONDD! … Tessék mán elóvasni, tuggya, a szemüvegem… Tehát netalántán fönnakadás lenne az ébresztőszerkezet…

      (ekkor lép be Gróf Kukorelli[y]) …Mi ez a bagázs?… A hátsó asztalt, igenis, kérem tisztelettel… (a ködben föltűnik Őhatalmassága, Habán Sámuel)… Olvastam valahol, hogy a fogaim között valamiféle nőcskéket kell hurcolnom… Hol az az abrosz?… Hát ez meg ki?… Jézusom, a Vitális… (nem megy oda az apjához, aki azóta már a doktornét tapogatja) …Egy málnaszörpöt, ha lehetne csókolom… (most húzta le vagy egy bélásért, húzatta le maga után a végét Goga Gábor) …Megőrülök! …Mi van itt … Én megyek! Jöjjenek, Vezetettjeim! …Ne menj még, kisfiam! (ANYA!) Alusznak az őzikék… (Nem, isten bizony, nem iszom többé!) …Gyere, pihenj egy kicsit… Fáradtnak látszol… (valaki röpköd a pókhálóval beavatott ventilátor körül) …Zaj, bűz… én két reggel ébredtem fel, de csak egyszer szeretettel, akkor is kiderült, este van, nem reggel… Egy orizsinált, egy szokásost és a paklit!… 

 Valaki egy ügyeletesek közül egy szekercével hadonászik. Bor borul föl, sör bukik, ragacsos likőr löttyen! Ebből se lesz már szerelem! Elbaltáztuk! Gogáé lehetett? Gazda Varga Vincétől örökölt? Goga csak lophatta. A Goga-félék nem örökölnek!

 Lám, az utcát is félreértésből kapta! VOLNA! Vitala se kapta, adták. A szép asszony beleböffent demokratikus boájába: Miklós (melyik?), hány óra van? Elektronikus zsebórák csattognak, fedele híján, mutatók nulla, Somogyi mester szíve táján.

 És íme, föltűnik Töte mester (nocsak, a konkurencia már nem ellenség). Bezárták a Lépcsőst? Jön (mit jön, özönlik) éjszakai könyvsátrával Plesz Második József. Belibben Analfa Anyó. Egy már ismert (asztalos) tótékozni megy. Tócsányi értelem töröltetik le, értelmetlenül sok asztalról. Előtéri erőesernyők csurgatnak. A szomszéd (melyik) asztalnál félre fognak érteni, (ciki) Kiss Ibolyát, Estét… Tessék, fiatalember! Vegye meg ennek a szépleánnak… olcsó, félbőrkötés… fűzve…

 …Olvassa el, kedves, nincs nálam a hallókészülékem…

 …Bazeg… A művész olyan, mint a fehér retek… HAHA… amit nem szeretek… Menyakurvanyádba… Ne nyálazzál… ne nyálazzál!!!… Lerúgom a fejed, hetéra… Lopsz? Figyelj, te lopsz?… SIKÁTOR VAGY, GECI…!

 – Mi ez a népünnepély? – rúgja be a lengőajtót Plesz Zsófia. Haja bozsenkába kötve, kezében alig szelt kenyér. – Sört kívánok… Ezt meg, Margit, ejtsd be véletlenül a serpenyőbe… – Dermedt medveillat. Enyhe csönd.

 – Emánuel, a tétet… Édeske, én tényleg nem járok ki! Virágot SE! …Még csak gondolni sem… nem, dehogyis… ezt a Váry fundálta ki… Kérem, a művész olyan, mint a viasz… alakítható, olvadékony, és ha kanóc is van benne, még használható is… NA. Kérem, hozzon abból a kaviárból…

 Kisfiam, aludj, nekem reggel munkába… Talán egy Szerb Antalt…? …Ez félpapírba van, ennélfogva megszámíthatom. (Ez nem igaz! Ha a Tóni is bejön, megsértődöm és megyek haza!) A papa… a PAPA! Ő csak a gyerekei nagycukrosa… Én a maga édeskéje akarok lenni… Akargat, kedves csak akargat!… Nem, köszönjük, ilyen színű könyvünk már van… Aludnak az őzikék… Nem, Anya, NE!!! Ez itt Mikszáth, ez Voltaire… Plinius… Tudja, aki a Vezúvnál… KUSS! Jaj, jóember, fogja mán be a … Negyed tizenhárom – te vagy a halálom… Nekem vót egy kutyám… ne tudd meg… okos, okos… MOST MONDD MEG, Ml A FASZNAK LÖKTED FÖL A BOROMAT?… Húzz odább, mint a két vé!… Kérem, én mindent megtettem, amit… (A jó életbe, ez meg a Ferencjózsi! És áldjon meg a lehellet! Akivel kart-karba: A Vitala! …Egy kanál felelőtlenül leesik.) Erre csörög Magyarország, fölöttünk meg a mennyország. (Jung Pubi, régen elment, bejön, lecsüccsen, kakaót kér.)

 TE… figyelj, ez csinálta a Pleszéknél a legjobb Tátra-csúcsokat!!! …Az ellenállásban kevésbé, de a zabálásban és családja kiirtásában inkább jeleskedő TÁSOKNAK!…

  Kislányom, miből csináljátok ezt a porcukrot… hát ez valami fölséges… Császárom! Én életemet és az övékét egy tál vízért… Miki, ne baszkurálj… Jó? … Ja, cukorból… úgy könnyű… És különben is, ez az orálisan omlós… Egyenesen   fölháborító! Meg sem fogtam, máris szétmállt a kezemben… Na kérem, én beírok… Minten natyon srég, minten natyon gót… a krémesschel iken mek foltam roggyanva… sak itty tofább, és semmi Kossuth-kifli… mek posoni… tesség tofápra is pleszni… KÉREM, EMBERÉK!!! 

 (ismét farkasordító csend keletkezik)

 KÉREM… Csak azért jöttem, hogy közöljem… engem SENKI… Appapa… maradj csön’be’…! Most történelmet sörintenek, ebbe a húgyszagú tájba… Cinó… Marika, Gyöngy… Maradjatok… mostmár… nem illik lelépni… Emese, Éva… Hééé. Ludmilla… Zsó… legalább te… Indián!

 Te vagy az utolsó vonat…!

 LEKÉSTEM… Krisztusom!… SENKI… És mit szólna egy Dosztojevszkijhez?… Jaj, maradjon má’ szépfiú!… Kák-Mák-Zsébetek, Millák… véletlen kocsi alá kerülő macskák… kézenfogott pofonok, simogatások… És két kenyér, a fröccs és a kávé… az aszongya, hogy harminckettő ötven… SENKI, KÉREM, ENGEM NEM TETTEK EL LÁB ALÓL! ÉN MOST EGY MÁSIK DIMENZIÓBA’ ÉLEK, HA ÚGY TETSZIK, EGY MÁSIK CSILLAGON! (a megkövült Shakespeare felé fordulva) MEGKÖVETEM, URAM, DE EGY DRÁMÁVAL KEVESEBBET! (Én is megkövülök… asszisztálok a saját ostobaságomhoz, és nem veszem észre a Nagy Drámaírót! Hát persze, hogy bejött! Micsoda sürgés!) Ő… mond még valamit a hangákról, anyáról és az aknákról… Nekem egy Vilmos ne anyázzon!

 (Megkönnyebbülök, és így fest minden sorstársam. Salvador Dalí galagonyát majszol, Pablo régi indiánkék fingokat ereget.) Béke van… fiúk. Kitört a bréke!

 Sörnyálba, vérbe, fosba csúszkálunk, de béke van!

 Bejön egy hamburger és azt mondja, csendesebben vígadjanak, szegény amerika beteg!

 …Na, megyünk mihozzánk! Ez a kis hüly… még azt sem tudja, hogy HAZAJÖTT!… haha…

XI. A MARI

 A Doktornénibe (mert kötelezően, mint minden gyermekbetegségbe – úgy kanyaró, orrba földugott bab, kályhaölelés és skarlát) rögtön belestem. Amikor éppen a szamárköhögésből penderített ki, és az oltástól való félelemben összeszart gatyóm mosta nagyanyám, mikor elhatároztam, hogy most már végképp orvos leszek, és nem tűzoltó! (mily eredeti!). Megvallom, a Doktornéni velem egykorú lánya egy kicsit jobban tetszett, de Őfehérsége röpke szerelmünket feledve, valóban orvos lett, és ma már örvend, hogy nem hozzám kötötte a sarkát.

 Na, jó, mondtam magamban, és vártam tizen-évet.

 Ha nem ő, jó lesz egy postáskisasszony!

                                                                (Emlékiratok, I. 263. 117.)

 A ZLATEV HÁZ (8) ARRÓL HÍRES, hogy itt született meg Almácska. 

 A Szőnyi strand pedig arról, hogy 1966 nyarán itt ismertem meg lébe ereszkedett kedvesem. Egy csokor lányfej himbálódzott a víz színén. Aranyos pofija komoly formákat sejtetett a víz alatt. Hát ez így is volt! Mi hárman a bősz, főúti fiúk különböző és fergeteges bravúrokkal kápráztattuk el ezt a vízen himbálódzó káposztagyülekezetet.

 Egy jól sikerült fejessel meg a kistrambulin szélébe bevert fejemmel, odafuldokoltam a kiválasztott mellé. Szevasztok! (Úgy látszik, időközben ketten lettek.) Most a fejesem lett hasas, vagy a burám döccent nagyot, mert csak egyen válaszoltak…

 – Szasz. – Hú, kezdetnek nem rossz. Ha csak az nem feszélyezne, hogy produkcióm eredményeképp a sztereólátás mellé nem párosult volna fürdőgatyám (akkor még fecske, két úttörőnyakkendőből kötve!) kettéhasadása, majd a víz által való elúszása. De azért csak lököm.

 – Szia! Szép vagy!

 És az is volt.

 Azt mondja: – Újat!

 Igazának igaza volt, ám levegő és gyatya híján nem tellett juhászgyulára.

 – Beléd vagyok esve!

 – Csak a vízikébe, kisfiú, és abba is elég natúr.

 A vízicsokor kuncogott, és rögtön megutáltam a többi ötöt.

 – Szoktalak látni a Cukorban. Jó a zenétek. A bátyámmal mindig elmegyünk. És jó piros a csajod! (Na, most buktam!)

 Azután szép delfinesen otthagyott. Bassza meg, ez sem jött be!

 (Visszajön. Hűha!)

 – Hé, dobkirály! Egy kicsit megcsodált a kabinos, amikor férfigatyót béreltem, na, bújj bele! – röhög. Rajtam röhög! És bedobja a nadrágot. Fejbe talál, még megjegyzi:

 – Három pontos!

 És valami hihetetlen gömbölyű feneket von maga után. Mint egy friss és egészséges gyümölcs. Kitör belőlem (már hanyadszor) a költő.

 – Hé, Almácska! (Flegmán, de!!!… Visszafordul!!!)

 – Honnan tudod, hogy kertész az apukám? A bulikon észre sem veszel.

 – Na ja, ha sötétben vagy és nagykabátban…

 – És legközelebb kevesebb vizet pazarolj a hajamra, és több gatyót az alfeledre!

 Az istenit, megint elmegy! Alma-mosolyával, őszibarack bőrével és azokkal az apró, de csodálatos dinnyékkel. Micsoda szerencse, hogy a faterja szakított a hagyományokkal. Hogy nézne kis karórépa figurával, krumpliorral, céklaszínben, fokhagymaillattal övezve? Éljen Micsurin!

 – Héka… Kisbulgár! Várj…!

 Nem vár, nem tudja, hogy nekünk veszettül találkoznunk kell! Találkozunk is, a csöpögő, három számmal nagyobb fürdőnacit visszaadtam a kabinosnak, cserébe kezembe nyomott villamosbérlet miatt találkozunk. MUSZÁJ! Na, nézzük csak! A hátlapon: Zlatev Mária, tanuló. És egy bájos arcika elől + beledugva két ebédjegy és egy másik csaj fényképe.

 – Na, kiolvastad?

 – Kétszer. És köszönöm. Jössz kifelé?

 – Nem. Randim van. Szia, Weissmüller!

 Hohó! Az nem lehet, hogy pasija legyen, de ha van, le lesz vakarva! (Még nyomozó is lehetnék?)

 Valóban randija volt. Azzal a fényképpel, amiről (mint kiderült) csak egy barátnő kancsalított. Meg vagyok mentve!

 – Sziasztok! (mire ő)

 – Bemutatom Sandajandát. Azt hitte, nem látom, hogy követ.

 Én? Csak tiszta véletlen, hogy DIREKT erre jártam. De ha már így összefutottunk, megihatnánk egy fagylaltot.

 – Eredeti ötlet.

 Pici kezét a kezembe csúsztatta.

 És megtörtént a jegyesség. Amikor először megcsókoltam, értettem meg, hogy NŐ is van a világon. A csajok tapadós-ragadós smárjai után egy drága test, finoman remegő és odaadó, de nem tolakodó közelsége. Fiúk! Beköszöntött a felnőttkor! Tizenhét lehettem akkor. Beindult a LAMÚR. Már másnap megvártam a Postaforgalmi előtt, Ő végigülte veszekedéssel állandó (nem Kinder) próbáinkat.

 Ő megvárt a Rózsakertben, a Szabópálban, a Jakóban és a Danuviában, és mindenhol, ahol játszottunk. Végigücsörögte, táncmentesen a Hulla nevezetű művelődési világkiállítást. Az Ifiparkot. Ott kucorgott a Cukorban, az Iskolabútorban, a Csokonaiban. Nem ment el táncolni senkivel, pedig a nagy évek akkor dörömböltek fölöttünk. Ha nem próbáltunk, nem volt játszás és rendszeresen bedöglött szerkó, a másik klubok sem üzemeltek. Otthon, náluk rokiztunk, délelőtt, amikor a szülei kimentek a MEZŐRE, mi fogtunk egy zenét és közösen mulasztottunk a tanulmányainkra ítélt intézményekből.

 Hajrá, kossaistván! Hajrá, radnóti! Szóval gátlástalanul, hősiesen keveset voltunk együtt.

 Az érettségit megszerzendő, valutámat fölajánlva, megkértem a kezét. Nem Miklós bátya jött a családba, fehér lovon, de… behajózott egy hosszú hajú „mást gondoltunk neked, lányom” című figura.

 Loboncos, kiesik az iskolából, zenél, olyan sikerrel, hogy gázsija javarészt a Medvecki dobgyár és a Dubán művek emésztik föl. És örökké nőkkel sétálgat! Vagy egy jó bőr, vagy egy új dobverő!

 NANA! A Rolling, meg a Honeycombs meglehetősen sok botot emésztett föl.

 – Maga még a gyűrűt sem tudja, pokupáty!…

 Persze, megpokupátyoltam a karikát, és meggyűrűztem Marikát (de okos).

 Ügyetlen próbálkozásuk után, fogmosás közben, egy lopott délelőtt a fürdőszobájukban töröltem le Almácskáról a hamvat. Hátulról.

 Azután még malackodtunk egy kicsit, és azt suttogta: Klári szerint ez jobban fáj. (Klári a fénykép és barátnő volt a villamosbérlet hátfelén.)

 Azért nézett föl rá, mert A marika százötven centis volt, minden szuperszereléssel együtt, a Klári meg egy már régen bejáratott gép.

 Rám meg azért, mert százhetvenhat vagyok. Huszonhat centi. Maga az élet.

 NYÚJTÓZKODJATOK, BEAVATOTTJAIM!

 Fogkrém, egy pici vér és mindenféle fehérje. Ha a Kinder-Állandóhoz adnám, még egy újabb Nobel-díjat is kaszálhatnánk. Zene, plusz szerelem, egyenlő Ml.

 – Maga nem doktovérnij… maga csak van!

 Hát ez jó!

 A lányánál is kisebb apuka, kertész és moralista hajnalig tartó eszmecserénk közepette, kinyilatkozik, belehugyozik egy bambis üvegbe, és velem viteti ki a hátsó udvarba, mert az asszony fölébred.

 – Marit elviszem, ha kapom, ha nem!

 – Na, ez már nyet úgy van… elvégzitek a skolát, és akkor beszélünkhet… meg lenyírjuk hajt…

 – Marika gyereket vár…

 – Dobre… Addig kitaposom belüle…

 – És én is gyereket várok.

 – Ez te hülye vagy? Bolbán!… Durak!… Férfinak nem van…

 – Tőle. Tőle várok gyereket.

 Zlatev Vladimir csak azért nem tudott nagyot nyelni, mert a méreteit meghaladta volna.

 – Majd azt elcsináljuk, te meg nem jöhet be még ebbe az utcába se… nemhogy a házunkba! A fiam meg, majd egy kicsit nobibáty… Azt még várd meg… huligán…! Nobibáty elverni magát!

 (A fia mint kiderült, régi ivópajtásom volt, zenekarunk régi tisztelője.)

 Úgyhogy a „bajom” három napos ivászattal lett ellátva… és a legénybúcsú a közben megvásárolt jegygyűrű elnyelésével tetőzött.

 Ennek receptje végtelenül egyszerű: végy egy vélt bánatot, három-négy tanácsadót. Egy kis irigységgel fűszerezett gyengeség és egy csipet jellemtelenség elég. Tedd a nyelved alá a két olasz-arany gyűrűt, és jól hátra bólintott fejjel, kevés sörrel nyeld le.

 Ez jópofa is, és várhatod másnap a klotyón. Aztán be lehet adni a zaciba, és az elszállt ováció, mint a savanyú másnap, ott lengedez fejed fölött, akár a húsvéthétfő.

 Az érte kapott valutából újabb üzletet lehet nyitni az értelemre.

 Elég sok szépet vágtam akkor pofán. A szép velencei-tavi hecceket.

 A hegedűtokba vitt almát, a félbetört karddal szelt zsíros kenyeret, a baltával felezett diót. Hajóteraszos kis félkedéseket.

 Ez volt a szerelem!

 Egymás szájából ittunk, egymás testével takaróztunk, és még sok más kommersz dolgot elkövettünk, mert avantgardok voltunk.

 Szerettük egymást, mint a múlt századi képregényekben a rézlola, és pórázra kötött néprádiót sétáltattunk a Moszkva téren. Sprágából font cipőben mászkáltunk vagy mezítláb a Körúton. Színes lakkal kifestett fogakkal vigyorogtunk a fölborzolódott világba. Olyanok voltunk, mint két ropogós cseresznye, amit örömmel akaszt föl bármelyik gyerek a fülére. Aszalatlan szilva, bocskormentes gomba. Úgy szerettük egymást, hogy leszakadt a csillár, összement a tej, és a hatos villamos 1977. május 3-án kiugrott a számára kijelölt pályájáról.

 Aztán kiittam magam a tájból.

 Hegyhágó Pistám, a Szalóczi mondta: – a Vörös velem, Almácskád meg egy szőkével jár! Így megy ez, hogy Kurt Vonnegutot idézzem.

 Almácskát azóta három gyerek övezi, meg egy kis enyhe bánat… Ha elmegyek a ház előtt, nemcsak kölyökkutyakorom, hanem valami tisztaságérzet is elmarad. 

 Híd omlott össze egy zavaros folyó fölött. Hej, SIMON… jaj, ART!

 Szart ér az egész!

 Marika, neveld fel a gyerkőceid vidáman, ne nézz hátra! A házatok előtt kunkorodó villamossal sikítottál együtt, amikor az enyém lettél. Én most a gazzal benőtt síneken téblábolok. Most vesztettem el a szüzességemet igazából. A mi járatunk nem éled újra. Lehet, fölveti fejét egy-egy fűcsomó. A félig föltépett sínek között kérdés, amit a szél sodor: most autóparkoló lesz vagy bontó? És válasz sehol! Szia, Fő utca huszonöt!

XII. A MOZI

 Feneketlen szakadék választ el az engem magyarázóktól.
                                                                           (Bergman)

 „Gyűlölök mindent, ami az embert akár a legcsekélyebb kiváltáságtól is megfosztja, elutasítom az embertelenséget és megvetem azt, aki az emberi skálán akár csak egy hangot is el akar pusztítani.”
                           (ORSON WELLES, színész, szül.: 1915. május 6.)

 A MOZI (10) nekem a szotyolás első sor és nem a punciszagú hátsó. Nem Mándy Iván, nem a Huszárik és nem Karádylámpa. A MOZI nekem a „másik” Nagymamám, aki az ötvenes években moziüzemi igazgató volt egy Maros-parti városban. Nyaranta ott nyaraltam mindig!
 Ott: ahol egy József Attila tartozott a nagyapámnak tizenöt pengővel. Babits úr bóklászott egy rongyoskiflivel. A még általam is ismert Joó bácsi pedig tavaszi öltönyöket szomorított Juhász Gyulának. Ebben a városkában mindig olvadt egy hős és mindig faragtatott egy másik.
 Az őslakosoknak szarkofágot, az odatetszetteknek baldahint ácsoltak.
 Egy Goga nevű ácssegéd (milyen kicsi a világ) itt esett le, és lábát törte a szovjet emlékmű fölállításánál. A csordajáráson, engem jóval megelőzve, az újságírók álma lépdekelt. És őt is lekörözte egy nagy illuzionista. Hogy ne sokat eszeljetek: Pulitzer az egyik és Hudoni a másik. Látjátok, milyen Nagy Magyar Faluban vagyunk!
 Hát ITT mozis a nagyi!
 És nehogy már HOL! Vöröscsillag a neve. Mennyi álmatlant okozhatott, amíg kiókumulálták! Az itteni mozi, meg az ottani között csak az a közös, hogy elmesélem.
 Vezetettjeim! Figyelünk… Jó?
 A Vöröscsillag Moziban mindig lengedezett valami. Bambiszag, nápolyi, fertőtlenítő, celluloidillat, futkosások és andalgások.
 Kardos néni, a jegyszedő (neki nem szaga volt, őt valami kámfor övezte).
 Én meg a Kisherceg. A nagyhatalmú moziüzemi unoka! Savanyúcukor és perec, ropogósan, feszítettem föl a vetítőházba, és nézhettem egyötvenmentesen a Rendőrök és tolvajok vagy a Potyemkin cirkáló akkor még érthetetlen humorát. Hol kellett akkor még Rítus vagy Nyolc és fél? Micsoda aroma, amikor Imre bácsi, a gépész kezembe nyom egy darab vetítést és azt harsogja…
 Nesze, Kisherceg, itt a fő téma!
 A Fő utcáról éppen forduló, melasztól és vágyaktól ragacsos mozikám már idegenebb volt, de nagyszerű! Bambi helyett kedvetlenül odalökött Utas üdítő… stolverk helyett, sportszelet… és Kardos néni… sehol.
 Egy gonosz boszorka lámpázott állandóan. Ráadásul jegyet is illett venni. Amerikában már behívócédulák égtek, túl voltunk Matuska Szilveszteren, föltört az ugar, tankok jöttek vendégségbe, vízbe fulladt a padtársam, és temetése után még a tvisztőrület is elharapódzott.
 Szöszi jött, meg Bébe. Fejreállt James, a Dín. Elvist katonának vitték, és jött valami Beatles. Farmer, trikó, Marcuse, Mao. Csak úgy kapkodtuk a bozontost. És lányok. Sok LÁNYOK. Ismeretlen szeretetben összeütött hábék. Mint a tojást, úgy vettünk igénybe egy-egy víkendházat.
 Nem törtünk be!
 Vártak. (Hát most ki volt előbb? A tyúk?) MINDIG Elszórt üvegek, zsíros serpenyők, ondóval keményített takarók… és telebőgött lepedők. Ment a MOZI. Pörgött az az Átkos. Nem kell, ahol az első sorban magozni, a hátsóban meg tapizni kel!?!!! Nem KELL!
 Hát ilyen MOZIT hagytatok ránk?! Nevetséges Híradók után utálatos szünetek!? Seggfejbej után Bájmáj. Tele van a televanunk! Hortyzán-partizán-parmezán! A főfilmet majd inkább kitaláljuk! MI! Milyen mozi volt, ahol nem akasztottak az első sorban és nem fogantak meg hátul? Hogyhogy nem eresztettek beléd egy sorozatot? Miért nem kaptál Heine-Medik kórt, lábizzadást vagy káliszappant? Tudod, mi az a káliszappan? Telítetlen edény vagy! A káliszappan… á… tehetetlen gödény vagy, még a káliszappan ügyében sem mérvadó! A Hosszútávfutó… az kéne, meg a Ha! Zabrálni lenne kellemes lengyel lányok ölében.. Pont ez jut eszembe, meg a MOZI. Megyünk a ködbe, mert küldenek, de nem tehénbe botlunk, nem tejfehér mihasznákba, hanem a halottainkba: Hol vagy Ortutay? Hol vagy Ács Feri, Gömbös és nemecsek! Hol van a szúnyogmentes ölelés. Ki verte fejbe Elenát. Mitől ment el a tejem egy álló napon át? És hol van Róka Gyuri, a tanonc? Aki éjjel-nappal filmeket nézett, és csak a Budafoki Likőripari Vállalat a megmondhatója, mikor volt ideje berúgni. Hajnalonta üvegrészegen tépkedte az esőcsatornákat, és minden nálánál józanabb támolygót hazakísérésre kényszerített, természetesen kapualjaztunk, bujkáltunk. Ha nem sikerült, meg kellett beszélni az esedékes film összes vélt problémáit. Térdet csapkodva: Az emékszel?… című műsorral:… Te, amikor a Brancaleonéba kijött a Gaszman, és elkezdte csókolgatni az addig elhessegetett herceget?! .. És tudod, amikor az a hogyishívják … (térdére csap, üvegtörés, fejjel a betonba)… na, amikor a Mastroianni kiszáll a kocsiból … és szeretkeznek a domboldalon… mennyivel repül egy partifecske… és akkor durr! (Megint eltanyáz. Ezt Józsibácsival kéne keresztezni!)
  Hol van az a pár (milyen banális), akik gyógyíthatatlan csókolózásuk közben kézitükörből nézték a filmet? De én is hol vagyok, és hol az a borzongás? Amikor a demagóghangú alámondó megbizsergette az ágyékom, és megteltem örömmel, mert élmunkások és fáradt szövőlányok rohangásztak. Mai zajban, múlt századbéli gépek között. Vagy amikor a jól kiválasztott paraszt (mű) beleszagolt az idei szántásba (rozsba, kenafba)! 
 Valóban, hol vagyok én? Aki alig várta az ötven fillérrel drágább szüneteket (ne feledjük, egy kanyimba se került, tekintve protekciómat!).
 Ám vedlett artisták között, a jó emlékű Latyi-patyi elsütötte nem egészen olcsó (fél forint!) bölcselményeit. Igazi artistaműsor volt, félkötélen háló nélkül. És utána Holéczi Ákos majszolt egy félméteres szájharmonikát, a három Vidámfiúk elkeserítették az utána jövő filmet, DE AZ Kocsubej volt, az Ő földhöz teremtett kucsmájával. És úgy tapadtunk a vedlett kárpitú ülőkékre, mint évek múltán Disneylandben Én, egy paradicsomszósszal átitatott karosszékbe.
 Csak a dollár és a pengőforint közötti tizenhatezer mérföld választ el a józanságtól.
 Most a Patikaház pincéjében peep-show, a kispiacon meg videotéka virít. Ehhez mit szólsz, Kedves Idegen? Esténként lila az utca, mert kicsurog mindenféle tévéhíradó, meg Dallas-mállasztotta trágya! A Zöldségboltból a rothadt káposzta illata és puha patkányok gördülnek elő, és talpunkra tapad a rágógumi erőszakosságú vetélkedés.
 Kossuth Lajos mellszobra elindul a szomszédba, mert kezdődik az áltatás. Reklámnyálon taknyolódik keresztül. Húsz perccel olcsóbb a mákgubó. Kanadában, valahol Fort Vermillon környékén elütnek egy kismedvét.
 Hajrá, Fradi!
 Nagyi szerint az Imrének önkritikát kell gyakorolnia, mert (így!) FÖLVITT EGY CAFKÁT! a vetítőbe CICERÉZNI (sicc!), közben kifutott a film.
  A Gyöngyvirágról… ment (már hatszor láttam), és csak azért nem lett SZABOTÁZS (ezt is így!) a „dologból”, mert hogy politikailag, nem élesen követett a film. Az Imre mindig kivág egy csomót és odaadja. 
 Megtanított füstbombát csinálni. Holnap egyet beviszek az oviba.
 Anya szerint:
 – Azt adja meg az isten!
 Szerintem hiába kobozta el, újat fogunk szabotálni és jól eldugom.
 Igaz, ma meghalt Sztálin bácsi, és sokan sírtak az utcán. Egyik Nagyi azt mondta:
 – Be leszel íratva hittanra, de senkinek egy szót se!
 Nahát, ezt tudja meg az Isten!
 Anya és Másiknagyi azt mondja (kivételesen egy követ fújnak):
 – Nem lesz ennek jó vége!
 Hát nem is lett!
 Másiknagyi szerint hozzájuk kell költöznöm, mert veszélyben van a neveltetésem. Pedig Nagyapa most tanított meg ollóval kolbászt vágni. A Ház a sziklán megy ma, és artistaműsoros a szünet.
 Hajrá, púpos!

 

XIII. A GYÁR

 AMIKOR

 EGY RIGÓFÜTTY

 LEZUHAN A FÁRÓL

 AKKOR FOG MAJD ELSZAKADNI

 A HOLNAP A MÁTÓL

                                       (saját termésű házipor)

 Egy nagy gyárnál, csak egy még nagyobb gyár lehet titokzatosabb, még akkor is, ha abban csak ködöt csinálnak.

 Egy újszülöttnek minden régi termék: Új.

                                                              (Ismert szerző a 20. század végéről)

 …a dehidratálás olyan kémiai reakció, amelynek során valamely vegyületből vizel hasítanak le úgy, hogy ezáltal a molekula szerkezete megváltozik…

                                                               (NA, HONNAN ÉS MIÉRT?)

 A GYÁR (11) egy objektum a régitemető, az ótemplom, egy gazos iparvágány és hajdanvolt Öreg-Bene Ferenc múlton merengő malma közé szorítva.

 Cukorgyártásra hivatott, ezért az idénymunkások kenyerét eszi. Igaz, az idénymunkások meg az övét, úgyhogy kvittek is lehetnének, ha a vezetőség (a már más pozícióban leszerepelt nagyságok), az adminisztráció és néhány lézengő Ritter (a néphit kardbantartóknak véli őket) nem csipegetne le az édesnek nem nevezhető bérléből (lapzárta után érkezett: a GYÁRAT egy dél-kaledón keserűsó-gyáros, részvéttöbblettel megvetette!).

 De hogy Okos Tóni Ticián, VÉGÁLLOMÁS illetőségű filozófusunkat idézzem:

 – Ahol lószar van, ott volt egyszer ló is.

 Na, kezdjük.

 A cukorgyár a régitemető, az iparvágány, az öregmalom támogatta háromszögben szerénykedik. Ha leszámítjuk a répafejelő lányok hajnali vihogását, a cukrosbácsik ólálkodásait és a kialvatlan „édesfiamelkésünk-gyermekek” óvodába rángatását, a táj, mondhatni idillikus. Északon a diabetikus halaktól nyüzsgő Ópataka, délen az üzemnél egy picit nagyobb Kultúrháza. Keleten alternatív harangzúgás. Nyugaton latolgatás. Ja, és ott megy le a NAP! Óvár minden józanéletű polgára, legyen az földműves, iparos vagy artista, leginkább orvost, ügyvédei, vasúti főtisztet szeretne látni gyermekében.

 Nagyon kevesen merészkednek oly magasságokra hágni (meg gondolatban is), akik:

 Cukorgyári-állandót képeztethetnének ki.

 Egy cukorgyári-állandó olyan, mint a Kinder-karbantartó.

 Kinder Állandó Antal, ma már Svédországban élő matematikus 1969-ben fölállított elmélete szerint:

 Egy rossz zenekari felszerelés, gyök alatt sem egyenlő egy rossz zenekar fölszerelésével.

 Ha a házilag barkácsoltat egy H-nek vesszük, és közben áramszünet lép föl, akkor a nem várt (nevezzük nv-nek) eredményiéi eltérünk.

 Igen ám, de az nem nv, hanem kényszerű próbaszünet (KprSz).

 És a villanyóra meglódul (V), de a Muttert a díjbeszedő föllocsolja (H2O).

 Ha a képletet leírjuk, rögtön érthetővé válik:

 Később, még a Nobel-díj előtt egy leheletnyi módosítást eszközölt.

 Mint expozéjában kifejtette: kimaradt a Jépont komponens (nevezzük J.-nak).

 Miszerint: Jépont minden csajt kidob, ám a legjobbakat nem, megtartja kabalának. (A lehelő legideálisabb rövidítés is ez esetben kíméletlenül összekuszálná az egyenletet, ezért még jóidőben elállt a korrigációtól.)

 Inkább írt egy mjuzikelt, és vett Londonban egy Hírboltot. De tudjuk meg, a hatvanas évek közepén Kanti (miért ne becézhetnénk egy majdnem nyugdíjast) kilencven kilójával, egy-két évvel fölöttünk, miért ne lebeghetett volna húsz centivel a föld fölött.

 Miért ne görbültünk volna meg egy elszánt cukorgyári karbantartó-villanyszerelő előtt? Basszusgitár és Einstein. Ez volt a híres Szaharin! Úgy megalakultunk, hogy na. Egy pacsirta nevű, felejthetetlen minőségű rádió volt a bázis. Nekem egy úttörődob.

 És számottevő, húrt, meg a velejáró feszültséget eltűrő jószág. Most közlöm az utókorral: igaz, úgy tűnt – én viszem a balhét!

 Messze a leggyöngébb voltam! Csak zeneileg elhivatott. És ez kevés. Egy halvány sikeres KI MIT TUD-elődöntő után, még maradék reményem is ott maradt a konzervatóriumban, behangolástól állandóan narancsízűnek érzett folyosóján. Ha maga Tingli-Tangli, akkor mi meg Csiki-Csuki. Egy égővörös, valahonnan ismerős kiskölök rám szól, klassz volt, ne törődj velük.

 Úgy tettem.

 Kis hülye, amikor én a híres Szaharinon elmélkedtem. Almácska vár, és leégett a próbateremnek aligha nevezhető Bucilakás.

 Az Ifiparkba pedig nem megyek, mert a hajamból egy millimikront sem!

 Mit tegyek ma? Talán megrázom türelmetlenül várt sörényem.

 Pampam-pabampam-taktak. És miért nem Ducilakás a Buci-lakás!

 Akár Bruneschellit is idézhetném a Vatikánból. De kupola ide, kupola oda, ez idő tájt még nem vagyunk ilyen műveltek. Én a kis vörös kakas szeretnék lenni! Almácska vár, nem megyek.

 Egy érvénytelenített jegy hátoldalán dekkolok. A kurva életbe!

 Mindent kitalálnak előlem!

 Bor Béci, aki egyszer egy pillanat, és azután soha nem felejtem el, rám tenyerel.

 Neked ott a helyed! Mondom, hol, de Ő is tudja, én is tudom, Naoda, érted, NAODA! Már egy csomó zászló kész!

 Béla. Én a Szaharinnal dolgozom…Miért, az kicsoda?

 Bazdmeg, hát a Duci, a Buci, meg a… Ki ne mondd! elment… A Bélára gondolok…Mondom, hogy elment, Cirok… mit szólnál egy Cirokhoz? Béla! Tudod, hogy készül a zene? Persze! Elkezdetek jáccani, én meg örülök, és majdnem minden csaj velem rokizik. És a szünetekben? Hát…akkor kimegyek és versenyt hugyozok a pasikkal. Bélám, nem ez a zene, a zene az, amikor Te a szünetben kimész és versenyt szkanderozol a csajokkal. Ez duma… na, Naoda vagy a fehér halál?!

 Egy marék forradalmi hajszál minden vigasza. Basszátok meg! Énmiattam nők verekedtek! Már akkor tudtam, ilyen nem lesz többé! Most kezdhetik a „Kegyetlen tengert” és, ha nincs, aki beugorjon helyettem, akkor dob nélkül bömbölnek.

 Ciki van.

 Hűtlen a gyárhoz, hűtlen a zenekarhoz. Mocsok alak. Talán még a néphez is hűtlen. Két picsa meg egy langyos utasüdítő. (hajósurrogás) Most kezdhetik a „Kis vörös kakast”. Buci izzad, ideges és nagyon bánatos (lehet). Játsszuk a „Szetisfeksönt”, csak úgy, natúr. A dögök sincsenek itt, meg őkelme se. (Kimegy az egyik erősítő.)

 Fogadjunk, hogy elmentek a hajóval. És igaza volt (hajó-Mari-Cinó-kürt-bőgés). Mi több, egy belvárosibb zenekarral tárgyaltam, és ma már eléggé el nem ítélhető módon otthagytam őket. (Templomi csönd. Gyertya.) Kétszáz banda és húsz nő között választhattam. Most kiestem Borbéci szeretetéből. Ennél látványosabbat senkinek nem kívánok!

 – Apu? Itt dolgozik Anya? (most miért rángat?)

 – Apuci. Mit csinál itt Anya? (Azt mondja, cukrot, meg mindenféle rohadtságokat.)

 Szomorú vagyok. Szegény Bor Béci. A csúnya rongyláb király.

 A szünetekben a csajok messze elkerülik. Nem velük, hanem egy-két buggyanttal a kultúr mögötti gazban távhugyozást csap. Béci ebben is verhetetlen.

 Bélám, nem az a zene, amit remélsz, a zene a pam, meg a pampabluba.

 És igazán akkor lesz belőled Bartók, ha én a gáztűzhelyen szárított hajamat megrázom. Én vagyok az isten! Az a szörnyű, hogy elhitte! Az más kérdés: én is. Lelépek… maradék magamnak.

 Le én. És íme: a veszett piros és korán ellopott szexbomba, a mindent elsöprő hajók áldozata. Egy ilyen Belgrád-rakpartról induló buli, lomha, kleopátrafrizurás, anyutól kölcsönzött illatú babát takar. A baba nyűgös. Most esik vagy zene lesz. A Nagyméltóságú dönt. Ne feledjük, hatvanötöt írunk! Kedvenc vörösöm összemarakodott a kedvenc barnámmal. A hajó tengeribeteg, a hajó szentendrézik, a hajó hurcolja ezt a vissza soha nem térő estét.

 A gyárban ilyenkor Én vagyok a császár, itt meg a huzattól zúg a fülem, ezt a rihét örökké lekérik. A kis almaarcú megsértődött, és „valami” barátnő által támogatva bőg a hajóbüfében.

 – Az előbb majdnem ránk jött egy Hoffer (ez egy traktor)!

 – Cssissitt!

 Apa szerint, majd JÓL megnézi azt a pasit, akivel FLANGÁL.

 (Ezt meg kell kérdeznem Nagyiéktől, hogy mit jelent.) És kettétépi, mint a búrkiflit (mondja).

 Apu nagyon művelt, annyi, de annyi más szót tud, hogy nem is tudom, Anyu miért is flangálhatna más Pasival. Hajnalban elrohant a boltba, reggelit ken az összes VADÁLLATNAK, csak a Nagyinak nem, mert Nagyi egy kis teát iszik mindennap, kétszersülttel.

 Azután elrohan „zongorázni” (ez gépírást jelent), este hazajön, tele cekkerrel-cukorral (ezt már tudom, mit jelent!), Nagyi szerint jól teszi!

 Nagyapa viszont azt mondta, a cekker egy szatyor, olyan, mint nagyanyád, csak fiatalabb. És egy táskát lobogtatott a szeme előtt, enyhén kiabált, de miután közvetlen a tisztasági festés után voltunk, az öreg (a szatyor szerint) BE VOLT ÁLLÍTVA. Elhagyja a gyereket, és RÁADÁSUL egy kocsma előtt! Nagyapa soha nem volt BEÁLLÍTVA! Nyílván ezért bicegett (lőtéri seb) be a hátsó szobába morogva.

 cekker-cukor-hol-egyet-hol-kettőt

 viszik-viszik-mindenki viszi

 de az ÉN lányom ÚRILÁNY. Ne hozzon ide egy sztálintnyit sem!

 – Apa! Itt dolgozik Anyu? (megint rángat)

 (sziszeg) Mindkettőt megölöm! (ezek szerint két Pasi van!)

 A gyárnak egy jó nagy két kéménye van. Meg egy torony, de az templom lehet. És nagyi tesójának omladozó malma.

 Másiknagyi azt mondta: az a fasizmus befellegzett várai.

 Nem tudom, kit kérdezzek meg, mi az a fasizmus?

 – Apu, miért szaladgálnak? (Azt mondja, maradj veszteg, előbb megölöm a rohadékot, és hogy jeget visznek valamilyen elvtárs valagára, és félárva leszel, mert utána Anyád következik. Ennek legalább a felét értem, de azt mondja, letarolom őket, mint a répaszedő az ujját, erre kapok egy taslit, mert röhögni kezdtem… volna…)

 KÉSŐBB RÁJÖTTEM, A RÉPASZEDŐK, AZ ASZTALOSOK, ÁCSOK ÉS A DIKTÁTOROK VESZÍTIK EL EGY VAGY TÖBB UJJUKAT (vae victis) AMIKOR MÁR MÉG ENNÉL IS KULTURÁLTABB LETTEM, AZT IS TUDTAM, MIT JELENT. HOGY ÖNÖK IS TUDJÁK,

 EZ AZT JELENTI: JAJ A LEGYŐZÖTTEKNEK!

 De most még kiskölök vagyok. Ott és akkor. És várjuk Anyát. Azt nem értem, miért kell egy fa mögött állni. A Hoffer elhúz, ami egy röhej, a Hoffer az oviban egy kertésznek a fia, és előkés kötényt kötnek rá minden reggel, hogy ne hányja le a ruháját. Persze örökké leokádja, és jól elverik este. Nem értem ezt se. Miért neveznek egy ilyen dilajról el ilyen nagy és erős traktort?

 Közben rohangásznak le-föl. Kallósnéni kezébe is egy vödör, Elvira visszafelé egy csomó vízzel. Jó napot, szervusz, szépfiú…

 MIÉRT NEM ÖNTIK KI?

 Zsófi néni, egyik hóna alatt a kisvödörrel, a másik hóna alatt egy nagy darab jéggel.

 EZEK MEG VANNAK ŐRÜLVE!

 (megint egy atyai)

 – Cssiitt! Nem, fogok még miattad is börtönbe menni!

 Majd a Pasi meg a Jóanyád, az igen. Azt leülöm. Ha ötvenhatban szabadulok is, akkor is kikészítem ŐKET!

 HA-HA. ÖTVENHATBAN REPESZT SZEDÜNK A KISPIAC ELŐTT. ANYÁMRÓL KIDERÜLT, HOGY NEM „OLYAN”! APÁT SEM CSUKTÁK BE SEMMIÉRT. KISVITÁNAK MEGHALT AZ APUKÁJA, ÉS NEKEM ELŐSZÖR A VÉCÉBE FÖLÁLLT A KUKIM!

 De most még kiskölök vagyok. Ott és akkor. Apa leskelődik (szerintem leskelődünk).

 Azt mondja, ha ezt elrendezi, bemegyünk a városba.

 DE HÁT MÁR EZ IS AZ!

 Alig várták a gyógyszerszagú házat. Végre a szomszédék gárgyult gyermekére ráboríthattam az előszobafalat! (A társbérlet soha nem felejthető illata.)

 – Fölmegyünk és győzünk!

 A szomszédék gyógyszerszagú óvadéka nem beszélt (és milyen igaza volt) ezidáig.

 Bogyópistára rántott előszobalét hozta meg a paradicsomot számomra. Nem letoltak, hanem most már minden nap TÁTRACSÚCCSAL vagyok etetve!

 Én nem akarok másik lakást.

 Nem akarok másik szobrot fölülről!

 Most van egy cicám, kutya helyett, most van egy dadogós barátom, van egy köpőcsészém, a földtől alig magasabb ablak helyett.

 Azt mondják, az énokozta ijedtség beszéltette meg Istvánkát.

 Ez jó. Minden nap kellene egy ilyen sühás! Kár, hogy ezé a hülyéé az a cica, ami valójában engem illetne. Utálom a macskákat.

 De igazából nekem kellene, hogy legyen! Apa néha azt mondja: HÜLYE VAGY? Szerintem ez kérdés. A Pisti apukája soha nem mondja a pistára, hogy: „hűje”. Mégis beíratták a gyedóba.

 EZ AZT JELENTI, GYÓGYPEDAGÓGIAI KORREKCIÓS NÉPI EGYETAKARÁS DOLGOZÓK OSZTHATATLAN SZERVEZETE.

 És én miért járok hittanra titokban? Cinó nyűgös, Almácska álmos. Ilyen jó barátságot csak nők köthetnek.

 Az unalmas és olajszagú hóhajón egyedül én öregszem. Fehér a hajam, fehér a Jakóm, a cipőm. És elmegyek én is hányni, mert se dolgom, se igazolásom nincs ebben a kényszerhajózásban.

 Észak–Dél összefogott ellenem. Szarok a Bem-rakpartra, ha a Belgrádon kiköt a HAJÓ! Zuglóba már csak egy ugrás (ha jön a hetes).

  Öklendezek, mint a kikötni készülő társulat. Már nem kellek ennek a nevetséges helyzetnek. Nem tudom, miért szárítottam nyitott gázsütő fölött vézna hajamat. Nem ettem a dermedt rakott krumpliból. Nem tudom, öcsém megérdemelte-e azt a flegma búcsúszót: HÜLYE KISKORÚ, A BÁCSI MEGY A NAGYOK KÖZÉ ASZALNI! 

 Ma már tudom, azt kellett volna mondani: Szia, Pöcsi, holnap Te is ilyen hülye lehetsz!

 EGYÉBKÉNT EGY ISMERETLEN, DE EGYÉRTELMŰEN ÚTTÖRŐHÁZI ELADÓKISLÁNYTÓL KAPOTT VÉLETLEN PUSZIVAL TÁMOLYOGTAM HAZA A BELVÁROSON ÁT A KÜLVÁROSBA.

 – Kérem… kérem! Kisfiúcskák, lányikák! Ez nem guller, nem belvárosi bélvarázs! Nem fogdosódunk, nem rágózunk! Amerika messze van! Balra kettő… három és, elég. Fiam, munkaköntösbe nem jövünk legközelebb! Maga balra, vegye ki az alanyból az ujjacskáját, mert rácsapok! Has be, fenék ki, a tüdő dolgozik.

 Három négysasszé, hárompontottjó és fordulunk… Gyécik… Gyécik, nem magyaróra van, hanem illem és táncika. Újrakezdve… Umpappa… Bogárkám, Hrabalovics! Tessék együtt lépni a zenével… Három, és elég!

 Na, kérem, most szünet levend, aki hugyozni akar, az kimehet pisikélni, a többi, ha beszarik is, megtanulja a pazodoblét! Tamtaramtam… tam… tamtatam… tam… és így tovább, megy ez, kedvecskéim… megy. Csak odaadás kell, és mindjárt furminábl!

 Ám amelyik piszkosdisznó a tárgyhónapban nem fizetett, legyen olyan drága, és rójja le adósságát a gépzongorát kezelő és mindig időzített Dolfi bácsinál!

 A parketten egyébként nem dohányzunk! A párkett az szent!

 Mindennap Donelvira néni vixeli. A jó modor és a kurva élet között húzott határ ilyen kicsi, has be, fenék ki, és tessék…

 …Na megint… megfordul… három és elég! Holnap Dunajevszkij: Hömpölyög az Ob című objektumára fogunk balettozni! Na, hess! nem kell hízelegni! Melegvíz nincs! Tessék otthon feredőzni, és legközelebb ugyanúgy gyanútlanul! Örültem a szerencsémnek!

 HÁT, FIÚK, AKKOR, HA MÉG IDÉN KIMEGY EZ A SZAG, SZERELJÜNK BE: PRÓBA!

 Nos, hol itt a gyár? Teri mamánknak a felvégen lány-anyag.

 A Várpatak (azelőtt Uricasino) vendéglő ivóköre. Az orvosi rendelő, de még az aggok elhelyezését képző intézet munkaadója is.

 Somogyi Adolf órásmester melasztól és portól eltömített óráinak tengelye. Édes lustított rugót, nyugtatót és fejfájás elleni pirulákat áhító létezmény. Csak a Lajos ül, meg talán a posta rendíthetetlenül.

 A le nem rótt kegyelet, meg a be nem fizetett csekkek biztonsagában.

 Pedig ez a GYÁR a répacukrot is feledtetve, adott EGY ZENEKART!

 Igaz… hol van már az a zenekar?

 De hol van az az íz, amit akkor cukor által édesnek nevezhettünk?

 És hol van az a nyár? Hol az édes szerelő? Ha még emlékeznek… elment az utolsó vonat! Ezt nem én mondom, hanem… FIGYELJENEK…

 Borbéci: – Hát este vége volt a bulinak, akkor haza aváztam, a mutter őrjöngött (isten nyugosztalja!) de én már úgy feküdtem le, hogy hetfű meló, kedd, szerda megint, csütörtök, péntek is. Szombat csak fél nap: ÉS JÖN A VASÁRNAPI NA ODA!

 Esvány: – A mamám egyszer eldugta a ruhámat, én meg pizsamába szöktem a Bulira. Ha nem ismertek volna a rendezők, azt hiszik, a jelmezbállal tévesztettem össze a… Bocsánat, azt hiszem, nekem, mint halottnak nincs jogom nyilatkozni…

 Kisvita: – Baromi jó volt. Ők voltak az én Apukám! Meghaltam volna értük! Kaja, pija, vagy hol alszol, az nem volt téma. Nézze, én már szociológus vagyok, ezért merem kijelenteni, hogy IGEN!

 Plesz Krisztina: – Álljon meg, kisfiú! Nem tudom, lehet, hogy izgi volt, de régen is még srégen is. Ha most ránéz az órára, meglepi valami. Nem?… Na. Bartóktól önöket csak a bőrtokok választották el… Ja, és még valami… ha még egyszer…

 Habán Sámuel: – Kérem tisztelettel, engem ezek a gyerekek egyszer elhurcolásztak a Gyárba, és Isten áldásától kísérve, ötven éve őrzöm a nyájat… illetve őriztem. Nos, az a ricsaj akkor nagyon megrémített. Ma már tudom, Jézus ott Volt velük és velem.

 Kibékíthetetlen emberek gyermekei ölelkeztek. A legjobban előkészített miséim sem hoztak ennyi együttérzést. Már persze abban az időben… egyébként, ha nem venné észre, korán az Úrhoz szólított István testvéremmel együtt, mi már nem vagyunk… mennem kell… az Őr legyen…

 Kucsa: – Hát az oltári volt! Figyelj, a lányom kettő-hetvennel lett meg. Ez már a harmadik, akit spontán szültem! A Prof meg mindig császárt javasolt. Nagyon-nagyon zenéltetek akkor. Te, én sokszor bepisiltem a bulitokon. Jó, néha bementem az Alfára, meg a Szekereket is nagyon, de nagyon bírtam. Tudod, akik a Gyújtóba’ játszottak! De ti, meg te! Hogy irigyeltem a Húgomat!

 Buci: – Miután én találtam ki a dolgot, csak azt tudom ma is mondani: kurva fegyelmezetlenek voltatok. Nekem a gyomorfekélyem akkor indult, plusz egyetemre jártam, szedtem le a szövegeket a magnóról, ami erősítő is volt egyúttal, meg támasz, ha a szél csapkodta az ajtót. Te meg soha nem ütöttél be pontosan a… Á… tudod jól… szóval kurva jó volt!

 Marika: (nem ér rá)

 Ágasvári Eta: – Ó… maga az… Na, kérdezzen, kérdezzen! Tudja, úgy szerettem magukat, kedves aranyos fiúkák! Csak hát akkor még elég nehéz volt a helyzet. Nézze, mi igen kemény kenyéren kerestük meg a boldogulásunkat. Mind a három ujjamon meg tudom számolni, hogy lettem a Kultúrház igazgatója. Na, kisfiam, a nyakkendőkötelezettség, meg a farmertilalom utasítás volt. Engem nem zavart a zaj, mert akkor már otthol voltam. Az én múltam megengedhette azt, hogy szombat-vasárnap csöndbe’ legyek. De a rend, az rend. És ez az volt akkor is! Én készültem, arany csemetéim, és leástam. Tessék. Nézzék meg, egy korábbi és jóval népidemokratikusabb rendezvény forgatókönyvét!

 Ez levél! Ez, kérem, program volt. Akkor. Fontos ügyben el kellett mennem. Ezért most minden erődet be kell vetned! Ágasvári etnő.

 Ez én vagyok!

 Rád mindig számíthattunk! Nagyon fontos, hogy a Cukorgyár alapszerv és Tápgyár minden mozgósítható aktívája mobilizáljon!

 Ha nem jönnének, akkor szedd össze az öreg Vitálist. Az olyan jókat tud parodizálni. (Persze, előbb hallgasd le, vagy ilyesmi.)

 De semmi latabár vagy egyéb… Érted? Találkozás-megszólítás-klubtárs. Köszönés: Szabadláb! Tásak! (enyhe karlendítés)

 Jelszó: Kín a bárány, benn a Farkas et.

 A klotyóról leszedni azt az angolos betűhalmazt! helyette: Révay.

 A védnökök névsora, amit húzass le, a következő: Rákosszentmihályi-Mátyásföld választott képviselet: Dr. Fiáker Igric 300%-os alkoholista és népi zenekara. Ne döbbenj meg, ha a vendégeket több tropikus takarítónő zaklatja! A fölmosás és az aknavetés politikai adat! Ezzel egyszer s mindenkorra leszámolunk az amerikaiakkal! A nagyterembe, csak az esztrád után lehet bemenni!

 Remélem, minden rendben lefolyik.

 Et. üdvözlettel: Váry eta. LEFOLYT.